PM - 13. fejezet

Sziasztok!
Őszinte leszek veletek, én azt hittem, hogy a PM-nek nagyobb látogatottsága lesz, mint az összes többi twilightos és nem twilightos törimnek... Nagyon nagy lelkesedéssel kezdtem bele az írásába, és tényleg eszméletlenül hittem benne, hogy ezt mennyire szeretni fogják... hát, ez nem így lett. Bár tudjátok, mindig megköszönöm a kommentjeiteket, azt, hogy olvastok. Ebből kb leszűrhetitek, hogy nekem ez mennyit is jelent. Na de 2, vagy valamikor nulla megjegyzés?? Tudom, 11 rendszeres olvasó nem sok (nektek, de nekem nagyon nagy megtiszteltetés), de ettől a kevéske embertől... most komolya, nem telik ki egy párszavas kritika? Nem kell engem dicsérni, sőt, az építő kritikát tán jobban is szeretem.
11 rendszeres olvasótól 2,vagy még annyi se megjegyzés... az, lássuk be, nagyon kevéske.
Szóval! Azt eszeltem ki, hogy ha továbbra is ennyien írtok csak, akkor az oldal meg fog szűnni. Sajnálom, de nekem is megterhelő tanulás és egyéb tevékenység között 4 történetet fenntartani, és tőletek meg igazán nem várok el sokat, csak pár mondatot kérek.
Ti döntötök...
Ezúton is szeretném megköszönni Ancsinak, XxbellaxX-nak és Giannának, hogy olyan kedveseket és építő dolgokat írtak nekem! Ha az oldal netalán megszűnik, az tuti nem a ti hibátok lesz! Imádlak titeket! Nagyon-nagyon köszönöm!




**

Meg akartam szökni.
Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy el, el, el innen, ahol a tulajdon bátyám utálata és megvetése érződött még a szobám négy fala közt is.
A polcomon lévő közös képünkön Kenny vigyorában is a megbúvó rossz érzéseket kerestem. Nem volt jobb szó rá, teljesen kikészültem.
Innen már nem volt előre, egyszerűen képtelen voltam ennyi dologgal szembenézni egyszerre.
A fiú, akit igazán meg tudtam volna szeretni, és egy másik, akit születésemtől fogva imádtam és csodáltam, most mind gyűlölnek engem.
Jó, talán a gyűlölet túl durva szó, és Liam esetében tán igaznak sem mondható, ő gyűlöletet aligha érezhet egy olyan dolog iránt, amiről fogalma sincs, micsoda.
Én sosem lehettem ember, de attól még az érzéseim nagyon is emberiek voltak, így nagyjából át tudtam érezni most Liam álláspontját.
Mit csinálhat most? Talán töpreng a megtörtént dolgokon? Vagy a szobájában ülve próbál kiűzni a gondolataiból? Nem tudhatom, csak remélni tudom, hogy nem az utóbbi. Istenem, azt elviselni sem tudnám!

Olykor lehetetlennek tűnik élni az életed, sodródni az árral, szembesülni a hibáiddal, és mindezt felemelt fejjel. Van, mikor a fogadat a csuklód húsába vájva üvöltesz, hangtalanul, és közben arra vágysz, bár meghalnál ott, abban a pillanatban…
Megteheted.
Megtehetném.
És nem először gondolnék rá. Magára a tényre, hogy milyen piszkosul könnyebb lenne úgy.
De közben meg kénytelenül visszagondolok az eddigi életemre.
Ha most feladnám, mit érne az, amiért eddig annyit fáradoztam és küzdöttem?
Szóval nem, nem választhatom a könnyebb utat. Sosem tehettem.

- Camil? – hallottam anyám hangját az ajtón túlról.
Nem válaszoltam, csak siető mozdulattal a ruhám ujjába töröltem a könnyeim, és még jobban magamra húztam a takarómat. Egész este ezt csináltam, próbáltam minél jobban magamhoz szorítani, és közben arra gondolni, hogy amit magamhoz ölelek, az nem csak egy takaró…
- Kicsim, ébren vagy? – szólt anyu megint.
- Nem akarok beszélgetni – szólaltam meg egy idő után, mert nem akartam, hogy kinyissa azt az ajtót.
- Édesem, annyira sajnálom, amit a bátyád mondott… őrültség volt minden szava, ugye tudod? – kihallottam a fáradt hangjából, hogy ő is hasonlóképp tölthette az éjszakáját, mint én.
Vajon Kenny békésem aludhatott?
- Igaza volt, és nem akarok róla beszélni, légy szíves hagyj békén! – bicsaklott el a hangom. Már a sírás határán voltam, és nem tudtam, meddig bírom visszafojtani a könnyeimet.
- Cam…
- Kérlek! – fakadtam ki hangosan, miközben a könnyeim áttörték az akaratom gyenge kis gátját.
Anyu elment. Hallottam a távolodó lépteit, majd pár másodperc múlva a szipogását a földszintről, miközben apu mély, biztonságot és szeretet sugárzó hangjával vigasztalja.
Láttam magam előtt, ahogyan átöleli, és letörli a könnyeit.
Akkor éreztem csak igazán, mennyire egyedül vagyok.

Visszahanyatlottam a párnámra, és úgy bebújtam a meleg takaró alá, hogy még a fejem sem látszott ki. Mint egy fallal, kizártam a hideget meg az éjszaka történteket.

A vigasztaló csendet az üveg halk koppanása törte meg. Mintha valaki kővel dobálta volna az ablakomat.
Úgy ültem fel, mintha egy ezer éve tartogatott titokra jöttem volna rá.
Valaki kaviccsal dobálja az ablakomat!
Valaki, valaki… Liam.

Kipattantam az ágyból, és bár félve, de nagyon gyorsan lépkedtem az ablak felé.
Elhúztam a függönyt, és kint, a kavicsos kocsifeljárón, a felhőkkel tarkított ég alatt ott állt szerelmem tárgya, a fiú, akitől mindennél jobban féltem, és akit mindennél jobban féltettem.

Gyorsan kinyitottam az ablakomat, de megszólalni nem tudtam. Pár perc tétovázó csend után az ő hangját hallottam lentről, de csak alig.
- Szia.
Egy egyszerű szó, de az ő hangján, és én majdnem felnyögtem a gyönyörtől.
- Szia – a hangom hisztérikus volt, majdnem felzokogtam.
- Én… felmehetnék? – aztán mintha nem igazán ezt szerette volna mondani, kijavította magát. – Beszélhetnénk?

Beszélni? Ő még ezek után beszélni akar velem?
- Igen! Igen, öhm… fel tudsz jönni? – bár a ház előtt volt egy fa, ami egész az ablakomig felnyúlt, a szobám elég magason volt, így nem lehettem biztos benne.
Válaszra sem méltatott, csak elkezdett felfelé mászni a fán. Én szélesebbre tártam az ablakom, és hátrébb araszoltam, azon gondolkozva, hogy oké, itt van, és ennek emberfelettien örülök, tényleg, de mit fogok neki mondani?

És akkor egyszerre csak az ablakomban megjelent Ő, kialvatlan, táskás szemekkel,
ugyanabba a ruhában, amiben a bulin volt, de mégis gyönyörűen.
És éppen engem mért végig azokkal a csodálatosan mély szemeivel.
Mintha csak egyszerre észbe kaptam volna, a trikóm után nyúltam, és próbáltam lejjebb huzigálni a csípőmön, hisz a pizsamám nem állt másból, mint abból, és egy francia bugyihoz hasonló kisnadrágból.
Vicces, de a történtek után ezen a kis semmiségen pirultam el.

- Én… én azt hittem, látni sem akarsz majd… hogy félni fogsz tőlem, és… - nem bírtam magammal, a nyakába borultam, és köré fontam a karjaim.
De ő nem mozdult. Kemény maradt és hárító, ezért lefejtettem magam róla, és lesütött szemmel az ágyamhoz botorkáltam, majd leültem rá.
- Nem akarom, hogy félj tőlem, Liam… - suttogtam.
- Nem félek.
- De… de.
- Nem félek, Camil.
- Akkor mit érzel?
- Én csak… azt hittem, ismerlek, érted? Azt hittem, hogy talán… számítok neked annyit, hogy elmondod az igazságot.
- Az igazságot?
- Hogy mi vagy.
Megdöbbentem.
- Te tudod? Tudod, hogy mi vagyok?
- A sikátorbeli jelenet után nem tellett sokba, mire rájöttem.
Teljesen ki volt száradva a torkom, de persze nem csak ez miatt nem tudtam többet kinyögni egy ónál.
Pár perc múlva már meg tudtam szólalni.
- Szóval ennyi? Tudod, és ez nem riaszt?
- Nem riaszt. Mindig is hittem a természetfelettiben – arcán fura kis mosoly játszott, amitől valami nehéz és hideg ereszkedett a gyomromra, de aztán a mosolya eltűntével azt is száműzte belőlem, és kezdtem reménykedni.
- De mi nem lehetünk együtt – bökte ki végül.
Időbe telt, míg felfogtam a szavait.
- Liam… kérlek… - folytak le arcomon az égető cseppek. – Kérlek…
- Képtelen vagyok Camil, sajnálom – vette fel a védekező maszkot, de ezen kívül az arca érzéketlen maradt, a „sajnálom”-ban nem volt sajnálat.
- De, de az előbb…
- Az előbb azt mondtam, nem riaszt.
- Igen.
- Nem is ezért nem megy. Egyszerűen…
- Miért nem?
Mintha direkt fojtotta volna el az érzéseit, összeszorította a száját, de a szemét nem tudta elrejteni előlem. A szeme szinte üvöltött értem. Láttam. A tekintete nem értett egyet a szavaival.
- Egyszerűen nem lehet. Képtelenség. Nem megy, érted? – hátrált az ablak felé. – A titkodat megőrzöm, ígérem, de ezek után jobb lenne, ha távol maradnánk egymástól.
- Kérlek! – könyörögtem, a könnyeim vízesésként hullottak alá.
- Akarom – jött oda hozzám, még utoljára végigsimítva gyengéden az arcomon, még utoljára elárasztva az orrom az illatával.
- De nem lehet – mászott ki az ablakon, otthagyva, összetörve.

12. fejezet

- Liam, te vagy az? – szorult el a torkom. Istenem, az nem lehet hogy látta… nem tudhatja meg…
A sírás szélén álltam, nem tudtam, mit tegyek, letagadjam-e, vagy bevalljam. Teljes pánik lett úrrá rajtam.
Az alak, mintha csak zavarban lenne, sűrű köhintések közepette állt fel az eldőlt kuka és a szétszóródott szemetek mellől. Más szituációban lehet, hogy még vicces is lett volna látni Liam-et egy kupac szemét közt guggolva, de most inkább volt a szitu horrorisztikus.
- Camil – nem volt ez kérdés, csak egy egyszerű kijelentés, mégis súlya volt. Nagyon, nagyon nagy súlya.
- Én… én csak… - néztem rá a könnyekkel küszködve.
- Camil…
- Nem tudom, mit mondhatnék…
- Nem kell… - nyelt egy nagyot – mondanod semmit. Legjobb lesz, ha én most… igen… - és már futott is visszafelé, hátra se nézve.

Valahogy ez még annál is rosszabb volt, mintha elmondtam volna neki. Most fél tőlem. Az egyetlen ember, akivel talán meg tudtam volna osztani a titkomat a későbbiekben, elmenekül előlem. Hát ilyen az én szerencsém.

Iszonyú sírógörcs tört rám, és ott, a sötét sikátor kellős közepén térdre rogytam.
Megint olyanért kell bűnhődnöm, amiről nem is tehetek. Nem én kértem, hogy különleges legyek, nem én akartam az egész boszorkányságot! Akkor miért nekem kell elszenvednem mindezt?

De most nem csak rólam volt szó. Ha Liam elmondja az iskolában, akkor nekünk végünk van. Ha csak nem nézik teljesen hülyének. De még így is… a gyanakvó Christy-nél biztos betenné a kaput.

El kell mondanom apuéknak, hogy mit tettem. Haza kell mennem.
Nagy nehezen felkeltem a hideg betonról, és elkezdtem a házunk felé futni.
Gyorsan hazaértem, a ház előtt járva láttam Kenny motorját a garázsban, és hogy a házban még mindig égnek a lámpák, tehát rám vártak.

Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ügyetlenül letöröltem a könnyeimet, amivel biztosan jócskán elkentem a vastag fekete csíkot a szemem körül is. De ez most nem tudott érdekelni.
Beléptem, de még az ismerős, otthoni illatok sem tudtak megnyugtatni.
Lassan elbotorkáltam a nappaliig, mivel biztos voltam benne, hogy ott várnak rám.
- Camil! – futott oda hozzám anya a nevemet sikoltva. – Úristen, nem tudod, mennyire aggódtunk érted.
- Jól vagyok – nyugtattam meg nem túl meggyőzően, és kelletlenül átöleltem a vállát.
A háta mögött apa szigorú tekintetével találtam szembe magam, de amit meglátta a szememben tükröződő érzéseket, arca ellágyult, és felállva a kanapéról elindult felém.
Ő is megölelt, de sokkal erősebben, mint mama. A karjai közt végre biztonságban érezhettem magam az este után. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mivel kell őket szembesítenem hamarosan. De az a dolog túl fontos volt, nem tűrt halasztást.

- Valamit el kell mondanom – mondtam halálos komoly hangon, mire arcuk még aggódóbbá vált.
- Mi történt, kicsim? – kísért apa a kanapéhoz, és leültetett.
- Én… - nem tudtam megőrizni a titkunkat, kellett volna mondanom, de ez így túl erősnek, túl… igaznak tűnt, ezért úgy döntöttem, kezdem a legeslegelején.
- Kicsivel három előtt elindultam megkeresni Kennyt, hogy indulnunk kéne már haza, de sehol sem találtam, pedig tényleg mindenütt kerestem .- itt nyomatékosan Kenny felé pillantottam – szóval nem találtam meg, így elindultam gyalog haza… - apa sötét pillantást vetett rám – mikor a sikátoron keresztül jöttem épp, hangokat hallottam, mintha valaki követne, és ettől… teljesen kiakadtam, mert eszembe jutottak azok az alakok, akik régen a nyomunkban voltak… akik elől ide kellett menekülnünk.
- A Vadászok… - anya hangja tele volt a régi emlékek borzalmas visszhangjával.
- Igen. Szóval elkezdtem komolyan félni, amikor ez a férfi egyszer csak ott termett előttem, és próbált… elkapni. Nem, nem vadász volt. Csak egy perverz. Szóval, elbántam vele, de miközben a képességemet használtam, megint hallottam magam mögött a neszeket, és rájöttem, hogy valaki látott, miközben tettem a dolgom.
Apa, anya és Kenny egyszerre szisszentek fel.
- Valaki… látta, ahogy varázsolsz?
- Pedig tényleg nem csináltam sokat, csak nekiröpítettem azt a szemetet a falnak.
- Ki volt az? – kérdezte Ken. – Ki látott meg?
A szemembe könnyek gyűltek, és iszonyatosan csípték a szemem, torkom elszorult.
- Liam… ő volt.
- Ó, jézusom… - nyögte Kenny, és fejét a kezeibe temette. – Pont ő…
- Na állj! Állj, állj, állj… ki a fene az a Liam? – kérdezte apu.
- Hogy ki ő? – pattant fel Kenny a fotelből idegesen, magából kikelve. – Az egyetlen igazi haverom a suliban. Ezen kívül Camil kibaszott szerelme! – szórt villámokat a szeme. Komolyan megijedtem tőle, mert még sosem viselkedett így velem. Sosem hibáztatott, vagy gyűlölt azért, amiről nem tehettem. Ő volt az egyetlen, aki megtudta ezt érteni, mindent, ami én voltam, mert őrá is ezt osztotta a sors. És most mégis gyűlölet hallatszott a hangából. De még mennyi!
- Sajnálom! – tört ki belőlem a sírás. – Én nem tudhattam…
- Talán nem ártott volna körülnézni előtte! – tornyosult felém, amitől még összébb húztam magam.
- De én… - megállás nélkül folytak a könnyeim.
- Kenny, most azonnal ülj le és fogd be a szád! – harsant apa hangja erősen.
- De hát mindent elcseszett!
- Nem tehet róla, és amint kitisztul a fejed, bánni fogod, hogy ilyeneket vágtál a fejéhez!
- Nem hinném! Meguntam, hogy mindig miatta szívunk. Hé, Cam, emlékszel még, ki keltette fel a Vadászok figyelmét? Nem? Hát akkor hadd világosítsalak fel róla, hogy bár egyszer sem mondtuk ki, mindnyájan tudtuk, hogy te nem voltál elég elővigyázatos. Ha akkor meghaltunk volna, az a te nyomorult elcseszettséged miatt lett volna! – kiabálta a képembe mindezt.
Nem hiszem el, hogy ezt mondta! Engem hibáztatott a múlt miatt… mindvégig magában tartotta, de miközben beszélgettünk, hülyéskedtünk vagy iskolába mentünk, mindvégig ott volt benne ez az érzés, hogy mindent én rontottam el.
És vajon a szüleim is igazat adtak neki ebben?
- Kenny… - hallottam elhaló hangjukat, miszerint ők is nagyon megütköztek a viselkedésén.
Nem akartam többet hallani, mert el sem tudtam volna viselni többet…
Karomat a fájdalomtól össze-összeszoruló hasamra szorítva menekültem el a szüleim szeme, Kenny megvetése, és az életem elől.

Pink Magic - 11. fejezet

Liammal még sokáig maradtunk a szobájában, zenét hallgatva. Együttlétünket mindössze egyszer kellett megszakítanunk, amíg ugyanis lement ellenőrizni, hogy nem kezd-e elfajulni odalent a buli.

Mikor távol volt, felálltam az ágyról, ahol eddig ültünk – és beszélgettünk -, és elkezdtem szemügyre venni a dolgait.
Jobban megnéztem a csodaszép rajzot az ágya felett. Eddig nem vettem észre, de a kép jobb alsó sarkában ott volt a neve. Liam Reynolds. Tényleg ő készítette.
Furcsa, de ezt egyáltalán nem hittem volna róla.
Ez miatt aligha lehetett volna elítélni, hiszem még most sem értettem igazán.
Rajzművész és egyben a suli Casanovája? De vajon melyik az igazi énje? Mert a két személyiség jobban nem is térhetne el egymástól.
Az én Liamem érzelmes, őszinte ember, akinek nagyon sok fájó élménnyel kellett farkasszemet néznie a múltjában.
A suli Liame viszont egy olyan srác, aki az összes valamire való lány bugyijában járt már, és össze is törte rendesen a szívüket. Egy olyan srác, akinek sajnos méltónak kell lennie a címéhez, azaz érzéketlennek és nőcsábásznak kénytelen mutatkozni a többiek előtt.

Liammal lenni nekem csodás dolog volt. És nem csak azért, mert egy kis elégtételt éreztem azért, hogy ez a menő srác éppen engem választott, hanem mert tényleg tudott értékelni, figyelt rám, és valahogy éreztem, hogy ő is éppennyire örül nekem.

De mi van, ha csak eljátssza, ha engem is csak ágyba akar vinni, aztán úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ezután pedig otthagyna összetörve… megalázottan.
Vajon honnan tudhatnám, hogy melyik az igazi Liam? Nem ismerem. Csak azt tudom róla, amit a suliban pletykálnak, mert a személyes tapasztalatom igazán nem sok, és éppen szöges ellentéte a másoktól hallotténak.
Akartam hinni, tényleg, nagyon-nagyon vágytam rá, hogy nekem legyen igazam, de sajnos gőzöm sem volt az egészről. Nem tudtam, mit kellene gondolnom, a fenébe is!

Nem akartam tovább tépelődni ezen, egy utolsó pillantást vetettem a szobára, és olyan erővel rántottam ki az ajtót, hogy a kilincs majdnem kiszakadt a helyéről.
Elegem volt ebből a helyből, itt minden az Ő nevét suttogta… itt nem tudtam tisztán gondolkodni.
Abban a pillanatban, ahogy kirontottam az ajtón, Liambe ütköztem.
- Hé… - nézett rám furán, mintha nem értené, miért jöttem ki onnan. Hát nem nyilvánvaló!?
- Megyek! – mondtam egyszerűen, és próbáltam kitérni az útjából, de ő megfogta mindkét karom, és nagyon úgy festett, nem akar elengedni magyarázat nélkül.
- Mi a baj? – nézett le az arcomra. A hangja komoly volt, nem illett a dübörgő zenéhez, ami a lenti hangszórókból jött.
- Csak… át kell gondolnom néhány dolgot, oké? Nincs baj, de most megyek! – arrébb löktem, és azt a pár métert a lépcsőfordulóig futva tettem meg.
- Camil! – hallottam még Liam kérdő hangját, de már nem foglalkoztam vele.
Ki akartam érni végre ebből a házból. Dühös voltam, kétségbeesett, döntésképtelen… fáradt.
Mikor leértem a vonagló tömegbe, a szememmel végigpásztáztam az egész nappalit, de Kennyt sehol sem láttam.
Nem volt a kanapénál, sem az italpultnál, és a táncolók között sem.
- Kenny! – próbáltam meg túlüvölteni a zenét. – Kenny! – de nem jött válasz.
Lehet, hogy a medencénél lesz.
De nem, ott sem volt. Sehol sem. Hazament volna? Nélkülem? Jaj ne.
Amit a legkevésbé akartam most, az az egyedüllét volt. A séta…
Nem akartam gondolkozni, nem akartam végigrágni újra a dolgokat. Egyszerűen csak aludni akartam. Sötétséget akartam. Csendet akartam. De a gondokat semmiképp!

Sosem voltam egy félénk lány, hisz mitől kellett is volna tartanom? Erősebb voltam a legtöbb embernél, és az adományommal bármit megtehettem. Senki sem tudott volna bántani.
És mégis, mikor lekanyarodtam egy sötét mellékutcára, amin keresztül kellett mennem, hogy hazaérjek, egy zaj jött egyenesen a hátam mögül, és én ijedtemben nagyot ugrottam.
Hátranéztem, de ahogy sejtettem is, nem volt ott semmi. Biztos csak egy macska, ami a szemetesben talált magának helyet éjszakára.
Nincs itt az égvilágon semmi, amitől félnem kellene – nyugtattam magam.
Továbbmentem, tovább a sötét, szűk kis utcán.

Brooklyn azon részén, ahova mi költöztünk, a közelben ez az egyetlen ilyen utca volt.
Ezen a környéken kevesebb volt a vandalizmus, mert itt főleg jómódú, rendes emberek laktak.
Újabb zaj.
Ezt nem csak képzeltem, ez biztos.
- Hahó? – mondtam bele a sötétségbe. – Ki van ott?
Nem jött válasz.
Persze, majd valaki udvariasan előre bejelenti, hogy lelő, ugye? – bravó, Camil. Ügyes eszmefuttatás.
Gyorsabbra vettem a tempót, de folyamatosan visszafelé nézegettem.
Az egyik ilyen alkalommal olyan hangot hallottam, mintha valaki gyorsan áthúzna a másik oldalra, nehogy meglássam. Igen, határozottan cipőtalpak csattanását hallottam a betonon.
Mentem tovább, amikor ugyanis sikerült kitörnöm a cipőm sarkát. A bokám kibicsaklott, így az egyik mellettem lévő kék kukáskonténerbe kellett megkapaszkodnom.
A kezem alatt valami undorítóan csúszóst éreztem. Ó, fúj!
A bokám nem fájt annyira, hogy ne tudjak tovább menni. Lehajoltam a cipőm sarkáért, és mikor már a kezemben volt, nagy lendülettel egyenesedtem ki.
A hang közvetlenül mellőlem jött.
- Hé, kiscicám! – a férfi csak egykét lépésre volt tőlem.
- Ne jöjjön közelebb! – a hangom nem bicsaklott el, hiszen most, hogy már tudtam, mire számítsak, nem volt nehéz dolgom. Ha a pasi nem hagy békén önszántából, előhívom boszi kisasszonyt, hátha az ő motiválása elég lesz majd neki…
- Naaa… hiszen én csak szórakozni szeretnék egy kicsikét… - szólt undorítóan nyájas hangon. Erős pia- és cigarettaszag érződött belőle. Undorító!
- Csak nem velem! – mondtam neki. – Most menjen el innen, amíg szépen mondom!
- Hm, de harcias kis ribanc vagy te! De tudod mit? – nézett végig rajtam – Én azt szeretem.
Mikor már elkapta volna a karomat, felemeltem, és a fickót nekirepítettem a sikátor koszos, szemközti falának.
Amikor becsapódott, egy nagy nyögés hagyta el a száját. Biztos fájt neki.
- Tudja, nem szeretem, ha valaki ribancnak hív, és a „kiscicám”-ra sem gerjedek! – magyaráztam neki, miközben ráérősen levettem a még ép sarkú cipőmet, hogy tudjak rendesen menni. – Most pedig: hazamegy szépen, és nem molesztálja a nőket többet. Érthető voltam… édes?
Hangos levegőszedés jött a pasi irányából, amit kénytelen voltam igennek venni.
Mint aki jól végezte dolgát, elindultam a sikátor vége felé, de alig pár lépés után az ellenkező irányból hallottam, hogy az egyik kuka feldőlt.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valaki látta az akciómat – hogy puszta kézzel több méterre repítettem az a hapsit -, és hogy a hangok, amik percek óta kísértek, nem a támadómtól származtak.
Az izmos testű alak, aki eddig a konténer takarásából figyelhette a dolgokat, immár ott volt szem előtt, így kétségtelenül felismerhettem.
A szívem nagyot dobbant félelmemben. Rajtakapott.
- Liam?

10.fejezet

- Szóval, ez a szobád? – megálltam az ajtóban, annyira feldobott a dolog, hogy a hálószobájában állok. Ahol öltözik, ahol alszik, ahol minden az övé… még a szoba is tele volt az illatával, és én boldogan szippantottam egy nagyot titokban belőle. – Igazán… szép. – mosolyogtam.
A szobája elég különleges volt, mármint, Kennyétől nagyon eltért.
A falai vörösre, a plafonja pedig feketére volt mázolva. Hatalmas fekete üvegszekrény állt az egyik oldalon, miben lemezek és CD-k ezrei sorakoztak. A másik oldalon volt az ugyancsak fekete ágya, fekete, puha ágyneművel. Az ágya fölött egy csodaszép, fekete-fehér kép lógott. Egy kalapos, szoknyás nőt ábrázolt, akinek a szél szétfújta a haját, és olyan volt, mintha rajzolta volna valaki. Az ágya mellett volt egy kis éjjeliszekrény, mellette pedig egy nagyobb, amiben gondolom a ruháit tartotta. A szekrényen egy régi lemezlejátszó és egy kis hifi állt.

Ő mellettem volt, és a kezemet fogta. Mikor ránéztem, ő is engem figyelt.
- Tetszik? – mosolygott.
- Igen, nagyon. Valahogy… nem ilyet képzeltem el, igazából…
- Hanem?
- Nem is tudom. Fehér falak… szóval, valami egyszerűt. De ez gyönyörű. Főleg ez a kép, igen, ez nagyon tetszik – mutattam az ágya fölötti falon lógó rajzra.
Erre kissé mintha elpirult volna, még szélesebbre húzta a mosolyát.
- Az jó, mert én csináltam.
- Te rajzoltad? – kerekedtek el a szemeim.
- Ja, de már régen. Mostanában már nem rajzolok. Nem is tudom… azóta megváltozott valami.
- Vagy… te változtál meg – néztem a szemeibe.
Ő kifújta a levegőt, majd kis szünet után válaszolt.
- Valami olyasmi.
- Hm… meglepő, hogy mennyire nem ismerlek még… ezzel ellentétben, olyan, mintha világ életemben mellettem lettél volna. – sétáltam közelebb hozzá, és karjaimmal átfontam a nyakát.
- Ja. Bámulatos… - és megcsókolt.
Karjaival a derekamon az ágy felé kezdett húzni, és nekem nem volt erőm tiltakozni. Ajkai annyira ügyesen és mámorítóan mozogtak az enyémen, mintha 1000 éve ezt csinálnák.
Óvatosan lefektetett az ágyra, ő pedig felém gördült. Bár tartotta magát, én akkor is éreztem testét a magaméhoz feszülni. Éreztem gyors lélegzetvételeit, a lábait az enyémekbe gabalyodva, simogató kezeit a csípőmön.
Mikor már mindkettőnk tüdeje levegőért kiáltott, elváltak ajkaink.
- Nem hiányolnak odalent? – suttogtam. Arca csak néhány centiméterre volt az enyémtől.
- Szerintem el vannak nélkülem is… majd kiszolgálják magukat.
Lentről épp a Fall Out Boy egyik száma hallatszott fel, néhány hangfoszlány és nevetés.
- Olyan keveset tudunk még egymásról… - valahogy nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy alig ismerem őt. – Azt persze tudom, hogy az iskola legmenőbb sráca vagy… de szinte semmit sem tudok az életedről. Nem az érdekel, hogy milyen vagy a suliban. Azt látom. Engem az igazi Liam érdekelne. Biztos nem minden fény és csillogás, nem igaz?
- A vesémbe látsz, te lány – puszilta meg az orrom hegyét, majd lemászott rólam, és az ágy szélére ült. Én követtem.
Az arca komoly lett.
- Tényleg nem minden… fény és csillogás – felnézett rám. – Nem árt tudnod valamit… - várt, én pedig bólintottam.
- Igazából mindenki tud róla, aki idevalósi és régről ismer. A családom elég nagy hírnévnek örvend, már csak a vagyonunk miatt is. Szóval, nem meséltem még neked anyukámról – sóhajtott. – Csodaszép nő volt, hosszú, szőke hajjal, és hatalmas, igéző szemekkel, amibe ha belenézel, elveszel. Ő igazi művészlélek volt, a festésnek élt, imádta. Igen, azt hiszem, ezt a gént tőle örököltem. Az anyámat Jennynek hívták, szegény család gyermekeként jött ide Európából. Amikor megismerkedett apámmal, épp kezdett ismertebb lenni a neve. Kis idő múltán egymásba szerettek, amivel egyhuzamban anyu munkái egyre jobbak lettek. Kevés idő alatt igen nagy vagyonra tett szert, de ő nem szállt el a hírnévtől vagy a sikertől. Imádta apámat, így összeházasodtak. Két évre rá jöttem én. Amint kikerültem a kórházból, anyu hanyagolni kezdte a festést. Nem volt mit eladnia, az ügynöke ezért teljesen ki volt akadva, de őt még ez sem érdekelte. Őt csak én érdekeltem. Mikor sírtam, ő ott termett és megvigasztalt, közben pedig csak csúszott és csúszott le a menők ranglétráján.
Aztán mikor elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül maradjak itthon – mert apámnak persze állandó munkája volt New Yorkban, állandóan az irodájában volt – újra elkezdett volna festeni, de ekkor megbetegedett. Rákos lett. – Liam hangja elcsuklott az utolsó szónál, én pedig éreztem a sós könnyeket az arcomon, de tovább hallgattam a történetét.
- Betegen már nem szerződtette le senki, nem volt ügynöke, és így képeket sem tudott eladni. Nem a pénzért csinálta, volt neki bőven, de mégis. Az, hogy az emberek ismerjék a nevét és a munkáját, a legfontosabb volt az életében mellettem. Egyre betegebb lett, apuval mindig mellette voltunk, én éjszakánként imádkoztam érte, de nem használt. Egy hónappal később meghalt. – láttam, ahogy Liam megtörli a szemét. Nem akart előttem sírni.
Megfogtam a vállait, és magam felé fordítottam. A szeme csillogott.
- Nézd, ez nem a te hibád, Liam… - mondtam neki, de ő csak rázta a fejét, és boldogtalanul mosolygott.
- Miattam hagyta abba, miattam nem csinálta azt, amit szeretett, és miattam fordult el tőle mindenki – nézett a szemembe keserűen.
- Nem! Nem, figyelj. Megszülettél, és neki te voltál a legfontosabb. Festhetett volna melletted, nem is tudom… lefesthetett volna akár téged is, mert attól, hogy veled volt, még tudta volna csinálni. De ő döntött úgy, hogy abbahagyja, neked nem is volt beleszólásod. Kicsi voltál még, Liam… az ő döntése volt. Ezt be kell látnod neked is. – töröltem le könnyes szemét.
- Tudom, hogy igazad van… de sokkal egyszerűbb magamat hibáztatni, mint beletörődni az ő fájdalmába. – nézett rám. – Az emberek annyira önzők… hogy fordulhattak el tőle? Hiszen nem tehetett róla, hogy megbetegedett. Beteg ember munkáját már nem is vesszük meg? Az már nem is jó? Hisz gyönyörűen festett! A világon a legjobban, Camil! És ezt kapta cserébe… - rázta a fejét, majd elfordult tőlem, és belecsapott a szekrény vastag fájába.
- Liam…
- Nem kell semmit sem mondanod. Elmondtam, hogy tudd, ennyi.
- Igen, és köszönöm is. Tudom, hogy mennyire nehéz ez neked. Az édesanyád volt. Ez természetes – tettem a vállára a kezem. – De azzal, hogy széttöröd a kezed, nem segítesz magadon. – fordítottam magam felé, és arcát a két kezembe fogva suttogtam neki. – Én itt vagyok, oké? Mindig itt leszek, amikor csak akarod. Bármit el mondhatsz nekem, Liam.
Megöleltem. Erősen magamhoz szorítottam. Semmit sem akartam jobban, mint elmulasztani minden fájdalmát. A könnyei olyanok voltak nekem, mint sav a sebeimbe.
Pár perc töretlen csend után kibontakozott az ölelésemből, ujjait az enyémekbe fűzte.
- Köszönöm – mondta komolyan, és tudtam, tényleg így gondolja.
Válaszként rámosolyogtam.
- És, neked van valami fájó emléked… titkod?
Titkom…titkom…titkom… - visszhangzott a fejemben. El akartam mondani, hogy boszorkány vagyok, hogy az elmémmel tudok tüzet gyújtani, az illúziómmal dolgokat teremteni magam elé, mozgatni tárgyakat, és hogy az agyamba van építve az összes létező varázsige, de nem lehetett. Még ha van is remény rá, hogy nem fordulna el tőlem, vagy ne nézne bolondnak, akkor sem kockáztathattam. Túl sokat jelentett. Túlságosan fájt volna.
- Nincs. Semmi. – reméltem, hogy nem veszi észre az egy hajszálnyival magasabb hangomat. Anyuék és Kenny szerint nem tudtam valami jól hazudni. Minden turpisság kiderült, még a cigizés is Hannahval.
Liam a szemembe nézett, végül bólintott.
- Nos, mit szólnál egy kis zenéhez? Szereted a bakeliteket?

PM - 9.

Miután Liam visszatért kezében az italokkal, tényleg végigvezetett a házon, ami kétségkívül gyönyörű volt. Liam gazdag családból származott, és ezt a ház berendezése nagyon jól bizonyította. Mindenütt fehér, csillogó-villogó kőpadló, fekete bőr kanapé és fotelek, a konyhában márványpult, kristálypoharak. Sőt, amikor kimentem pisilni, a fürdőszobától majd elállt a szavam. A hatalmas fekete kád csak úgy sziporkázott a sarokban, a fehér, simára csiszolt falakon fura, vékony, fekete minták voltak rajzolva. Piros és bordó mécsestartók voltak voltak a mosdó szélén, meg levendula illatú szappan. A fürdőszoba másik felében hatalmas, egészalakos tükör, a csempére ragasztva. Természetesen egy árva folt nem volt rajta. Belenéztem. A hajamra nem volt panasz, a csigák miatt ki sem tudtam volna fésülni, mert akkor úgy állt volna, mint a szénakazal. Viszont a vastag fekete vonalaim elmázolódni látszottak a szememen. Bevizeztem az ujjamat, és óvatosan letöröltem az elmaszálódott részt, majd benyúltam a zsebembe az elsüllyesztett szemceruzámért. Kijavítottam a vonalakat. Egy gyors ruhaigazítás után már kint is voltam a fürdőből. Ja, pisilni elfelejtettem…

Liam az ajtó melletti falat támasztotta, és elmosolyodott, mikor kiléptem elé.
- Akarsz úszni? – kérdezte azzal az ellenállhatatlan félmosolyával a képén.
A kérdése kicsit meglepett. Levetkőzzek előtte? De hát nem is hoztam magammal fürdőruhát, és amúgy is…
Bár próbáltam ellenérveket keresni, megtalálni magamban a mélyen elrejtőzött gátlásos kamaszlányt, akinek nem volt ínyére egy fiú előtt melltartóban mutatkozni, és ha ez még igaz is volt, nem bírtam ellenállni a ténynek, hogy lássam Liamet póló nélkül.
Már csupasz, izmos teste gondolatára is elöntött a forróság.
- Persze… viszont nem hoztam fürdőruhát – vágtam a hülye grimaszokat.
- Ha ez vigasztal, majd én sem veszek fel gatyát…
Golyónyi szemekkel bámultam rá. Az előbb tényleg azt mondta, amit hiszek, hogy mondott?
Kitört belőle a nevetés. – Már… mármint úgy értem, hogy fürdőgatyát. Nem veszek fel fürdőgatyát. Csak… maradok… ebbe – elvörösödött, ami irtó édes volt. Nem sok hiányzott, hogy ráugorjak.
Kuncogtam. – Oké, szuper – majd elindultam a medence irányába.

Mikor Kennyvel ideértünk, még hemzsegtek a medence körül, de most rajtunk kívül csak ketten voltak a vízben. Egy pár, akik a sarokban smároltak.
Mikor láttam, hogy Liam figyelme rájuk irányul, majd rám néz, szinte könyörgően és ellenállhatatlanul, elvörösödtem. Hát, Mr. Szépfiú, itt ma még minden lehet. Legalábbis az elfogyasztott sörök utáni enyhe kótyagosság a fejemben ezeket a szavakat duruzsolta.

Liam lerúgta a cipőit, és levedlette a fekete izompólót, amit viselt.
Ahogy kezei az anyagot a nyakkivágásnál megfogták, és húzni kezdték fölfelé, a felkarján az izmok kidudorodtak. Eszméletlen szexi volt, és én már megint bámultam, mint az ő kis egyszemélyes megszállottja.
Kicsatolta az övét, és nekem beindult a fantáziám…
- Te nem vetkőzöl? – hangja a legjobb résznél szakítottak félbe.
- Mi? Ja, de igen. Persze – és szétbontottam az ingem mell alatt megkötött csomóját.
Erősen gondolkoztam rajta, hogy magamon hagyjam-e a fehér ujjatlan trikómat, de ezzel sajnos volt egy baj. Ha elázik, vizesen kell hazamennem.
Kissé elfordultam Liam égető szemeitől, és abból és kibújtam. Egy fekete, csipkés, talán kicsit túl szexi és sokat láttató melltartót vettem fel az nap. Rendesen el is vörösödtem, mikor Liamhez visszafordulva láttam, hogy a szemei hol járőröznek épp.
Nyelt egyet, az ádámcsutkája egészen a nyaka aljáig száguldott meg vissza, ami nagyon is legyezgette a női hiúságomat.
Kissé kínos volt a csönd, amíg leküzdöttem magamról a szűk farmer shortot, és elindultam a medence lépcsője felé.
Liam utánam jött, hallottam szapora lélegzetvételeit.
A víz kellemesen langyos volt, üdítően és nedvesen ölelte körül a testem. Elfeküdtem benne, úsztam a felszínén, egy percre megint kisgyereknek éreztem magamat.
Kiskoromban imádtam a tengerben lubickolni, homokvárakat építeni. A kellemes emlék miatt mosoly szökött az arcomra.
- Mi az? – mosolygott Ő is.
- Csak… jó a víz – majd egy gondolat kúszott az agyamba, arcomra pedig ravasz mosoly. – Mm… tudod mitől lenne most igazán jó kedvem? – és elindultam lassan Liam felé a vízben, ő meg nyelt egy nagyot. Hú, mekkorát fog csalódni, bár a gondolata engem sem bántana… sőt.
Egy hirtelen mozdulattal lenyomtam őt a víz alá, és nagyokat nevetve a hiszékenységén elúsztam a válla fölött.
Nem telt el két pillanat, már fent is volt, és eléggé meglepődött e tettemen.
- Hééé… - teste hozzám préselődött, mellemen éreztem leves lélegzetvételeit, miközben sodort a medence széle felé.
Sarokba szorított, és elkezdett csikizni. Világ életemben csikis voltam, így nagyokat pihegve és nevetve próbáltam lefogni a kezeit, de nem hagyta. Arcomat a vállába temettem és tovább kapálóztam, de nem használt semmit. Majd megfulladtam, mikor kezei megfogták a csipőmet, és kiemeltek a vízből. Egész a derekamig kiemelt, majd egy nagy lendülettel visszadobott a vízbe. Nagy csobbanás, hangos nevetés, ujjak a vizes arcomon.
Próbáltam bosszús arcot vágni, de elnevettem magam.
- Azt hiszem, ezt most megérdemeltem.
- Bizony ám – felelte, mint aki nagyon el van szállva magától.
- Azért annyira ne legyél elégedett… csak azért sikerült, mert elterelted a figyelmem. Különben esélyed sem lett volna, kérdezd csak meg Kennyt, ő tudna mesélni a kudarcba fulladt próbálkozásairól – felemeltem a fejem, mélyen a szemébe néztem, nem nevettem, és hevesen bólogattam, mintha ezzel is bizonyítaná akarnám, milyen kemény csaj vagyok.
- Oh, hát akkor bizonyára csak szerencsém volt – nevetett a képembe.
- Most az egyszer!
- Ezt tekintsem kihívásnak, Ms. Anderson? – kérdezte kihívóan.
- Tekintsd.
- O-oké, de tudd, van még pár dolog a tarsolyomban.
- Ó, az enyémben is… nem is hinnéd… - gyenge utalás a boszorkány mivoltomra, de persze ebből még Einstein sem jöhetne rá. Tényleg nagyon, nagyon kis halvány utalás.
Mert természetesen soha, senki nem tudhatja meg. Főleg Ő nem, mert nem viselném el, ha többet hozzám sem szólna. Az maga lenne a pokol.


Oda úsztam a medence egyik sarkába, ő pedig jött utánam. Előttem állt meg, kezei a fejem mellett támasztották a medence peremét.
Ez a helyzet annyira közeli volt, annyira… csókveszélyes, de még nem lehetett. Más célom volt.
- Mesélj egy kicsit magadról!
- Mit mondhatnék? Mire vagy kíváncsi? Kérdezz és én válaszolok.
- Oké… mióta élsz itt, Brooklynban?
- Ó, mióta csak az eszemet tudom. Itt születtem, és szeretem is a helyet.
- És, kivel laksz ebben a nagy házban?
- Apuval és a kishúgommal, Mitchie-vel. – mosolyodott el.
- Tényleg? Én azt hittem, egyke vagy. Olyan egyke típusnak látszol…
- Miért, milyen az az… egyke típus? – nevetett rám, mint aki hibbantnak tart. Pedig én komolyan gondoltam. Mert ő kimondottam olyan volt.
- Hát, először is… népszerű vagy. Ez az egykékre vall, akikről senki nem vonja el a figyelmet, tudod… aztán meg… oké, nem mondom, hogy elkényeztetett vagy, bár azért… vannak erre utaló jelek – elvigyorodtam, ő pedig felvonta a szemöldökét. – és még soha nem hallottam, hogy lenne testvéred. Azt hiszem, ennyi.
- Igen, ez mind szép és jó, de én mégsem vagyok egyke. Szerencsére – olyan édes volt a mosolya, mint egy habos süti. Legszívesebben megcsókoltam volna.
- Imádom Mitchie-t. Ő annyira aranyos és kedves… igazi kis hölgy. Egyáltalán nem nyafka, mint a többi ötéves, pedig két férfi is lesi minden kívánságát – ó, istenem, ez a fiú tényleg tökéletes! Ez a fény a szemében, ahogy a kistestvéréről beszél. Tökéletesen aranyos. Biztos jó apa lesz belőle.
- Ez aranyos volt – néztem a szemeibe. Elmosolyodott. – Jó, hogy ennyire szereted őt. Én szinte nem is tudnám elképzelni az életem Kenny nélkül – ingattam a fejem.
- Igen, ez látszik rajtatok. Teljesen össze vagytok nőve. Szerintem is aranyos – vizes ujjai végigtáncoltak az arcom egyik felén, forróságot hagyva maguk után. A szívem úgy vert, mintha most futottam volna a 100-at.
Néztünk egymás szemébe, mindketten várakozóan, érezve a mágneses vonzást kettőnk között, és ő végre közelebb jött. Megcsókolt. Irtó finom volt, és gyengéd, lassú mozdulatok, amik totális zsibbadtságot okoznak a fejedben, és csak a pillangókat érzed a gyomrodban, a lüktetést a szívedben, és a forróságot a tested minden más részén.
Ujjaim a haját szántották, próbáltam még közelebb húzni magamhoz, hogy egy centi se legyen a testünk között. Ő szorosan átkarolta a derekamat, hüvelykujjai bizsergető köröket írtak le a csupasz bőrömön.
Finom lehelete megtöltötte a számat, és bekúszott az orromba is. Nyelveink szorgos táncot jártak a szánkban, ami egyre jobban kezdett összenőni. Karjai még erősebben szorítottak ahhoz a tökéletes testhez, ami mindenütt ott volt, körülölelt, melegített, megőrjített.
Ajkaink elváltak, mindketten levegőért kapkodtunk.
- Te olyan más vagy, mint a többi lány… - suttogta. – Téged nem érdekel a hírnév, se a pénzem…
- Van pénzed? – vontam fel a szemöldököm, mire elnevettük magunkat mindketten.
- Sokat jelentesz nekem – simogatta meg megint az arcomat, de ezúttal az ajkaimat is érintette.
- Te is nekem, Liam – újra megcsókoltam, majd arcomat a vállába rejtettem, belélegeztem finom illatát, és megpusziltam. Ő a hátamat simogatta.
- Nem fázol? – kérdezte.
- Csak egy kicsit… - már húzott is ki volna a vízből, de én visszahúztam magamhoz.
- Ne… nem akarom, hogy vége legyen… - suttogtam a nyakába.
- A szobában folytathatjuk, két meleg pléd társaságában. Mit szólsz? – nem is tudom, mit kellene erre mondanom? Felmenni a szobájába… kettesben…

PM - Rózsaszín mágia - 8. fejezet

Aput végül sikerült megdumálnunk.
A kimenőnk pontban hajnali háromkor véget ér, haza pedig kizárólag együtt jöhetünk…
Nekem nem volt semmi kivetnivalóm apa kitűzött időpontjában. Bár Liammel egész reggelig el tudtam volna lenni, testvérem alkoholfogyasztási szokásait nézve örültem, hogy mielőbb haza kell jönnünk.

A tökéletes ruhát még mindig nem találtam meg, pedig lassan két órája azon gondolkoztam.
Az ágyamon egy fél méteres ruhakupac árulkodott a megteremtett és felpróbált darabokról, ám de egyik sem bizonyult elég jónak.
Az egyik túl rövid, a másik túl szexis, a harmadik túl elegánsnak hatott.
Ha lenne valami, amin elindulhatnék… Liam kedvenc színe, vagy akármi…
De rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem eléggé a fiút. Nem tudom mit szeret, hogy mi az, ami tetszik neki. Egyáltalán fontos, hogy milyen ruha van rajtam? Tényleg egy olyan pasit szeretnék magamnak, akinek az számít, mit viselek?
Az ember azt hinné, ez nem fontos. Részletkérdés, a szerelem nem ezen alapul.
Igaz, a szerelem nem, de az első (na jó, sokadik) benyomás…

Kis idővel ez után beugrott egy jónak tűnő kombináció…
Piros-fekete kockás, mell alatt megkötött rövid ing fehér trikóval, egy mini, felsőcombig érő sötét, szaggatott farmernadrág klasszikus, fekete magas sarkúval.
Ahogy már magamon is szemrevételezhettem ezeket a darabokat, rá kellett jönnöm, hogy igen, ez tényleg tökéletesen mutat rajtam. Sportos és szexis. Épp az én stílusom.

Mikor már a hajammal is kész voltam, amiket apró, dús csigákká göndörítettem, jöhetett a smink. A szokásos fekete, füstös-cicás szemfesték, és piros rúzs az ajkaimra.
A végeredményen majdnem sírva fakadtam. Gyönyörű voltam, és ettől magabiztosnak éreztem magam.

A zsebembe süllyesztettem a mobilom, és némi pénzt, majd kimentem a szobámból.
A nappaliba érve láttam, hogy Kenny anyuval és apuval beszélget. A szóvégeket elcsípve azt vettem ki, hogy épp rólam folyik a beszéd. Ha jól vettem ki, apu éppen rásózta Kennyre a „megbízható és vigyázó báty” szerepét, és addig nem engedte elmenni Kent, amíg az esküt nem tett biztonságos, és józan állapotban való hazaszállításomról. Szuper…

- Khm… Kenny, indulni kéne, már tíz múlt… - sétáltam oda, mintha csak akkor léptem volna a szobába.
- Ó, aranyom, gyönyörű vagy! Hát nem gyönyörű, Jack? – fordult anyu apuhoz, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben…
- Anyu… ne már… - idegességemben Kenny mellett toporogtam, azt várva, hogy mikor húzhatunk már el végre.
- Tényleg csodaszép vagy, Kincsem – mosolygott rám apa.
- Köszi… viszont most már tényleg indulnunk kéne…. – néztem könyörgően Kenre.
- Oké, oké, látom nem akarsz semmiről sem lemaradni… - vigyorgott Kenny, és nekem erősen az volt a benyomásom, hogy Liamre céloz…
- Szia anyu, szia apu – pusziltam meg őket egymás után, majd elkezdtem kifele húzni a testvéremet.


Reynoldsék, mint megtudtam Kennytől, csak néhány sarokra laktak tőlünk, így a rövid utat testvérem hatalmas, fényesfekete motorján tettük meg.
A hatalmas gép úgy dorombolt alattam, mint egy éhes tigris.
Kenny derekát fogva élveztem az arcomba süvítő szelet. Csak úgy, mint ő, én is imádtam a sebességet.

Az utcába érve már hallani lehetett a dübörgő zenét és a bulizó fiataloktól származó egyéb hangokat. A ház csodás csodás volt. Hatalmas, fényárban úszó. Az épület előtt a medence vize kéken csillogott az éjszakában, ahogy rávetődött a fény.
Míg néhányan csak a lábukat belelógatva italoztak és beszélgettek, voltak, akik póló és gatya nélkül ugrottak a vízbe.
Az ablakokon át az alsó és felső szinteken is ringó testeket lehetett látni, nevető arcokat, sok üveg sört és más kedvcsinálót. De volt olyan emeleti szoba, amelyekben sötétség honolt.

- Na, ez jónak tűnik… - villantotta ki fogait Ken, ahogy leparkolta a motort.
- Csak ne idd le magad a sárga földig… tudod mit tesz velünk az alkohol, és nem akarunk feltűnést… - súgtam oda neki figyelmeztetőn.
- Tudom, tudom, nem lesz gond – vetette még oda, majd kézen fogott, és elindultunk a ház felé.

Átverekedtük magunkat a táncoló párokon Liamet keresve. Végül egy kanapé mögött állva találtunk rá, ahogy két fiút üldözöl.
Szűk, fekete póló volt rajta, ami alól kirajzolódtak izmos bicepszei. Az alsó részét a kanapé támlája eltakarta előlem…
- Hé, Liam! – húzott engem is magával Kenny. Már most teljesen bűvöletbe ejtett a mosolya, ahogy a hang felé kapta a fejét, és üdvözölte a bátyámat. Nem tudtam levenni róla a szememet. A rövid üdvözlés után rám irányította a figyelmét. Hosszan végigjártatta rajtam a szemét, tekintete az arcomon állapodott meg.
- Gyönyörű vagy, Camil… - a kisfiús, félénk mosoly, ami most az arcán volt, teljesen elvarázsolt. Elképesztő ez a srác. Én ejtem zavarba a kinézetemmel, amikor már több száz csajjal volt dolga? Ez olyan képtelenség. De épp ez volt, ami megfogott benne már az első pillanatban. Mert ő nagyon is tudatában volt annak, hogy mások mennyire felnéznek rá, irigylik és akarják, de mégsem volt elszállva magától. Ugyanúgy zavarba lehetett hozni, mint egy átlag fiút, ugyanúgy nézett rám, mint én őrá. Teljesen megigézve…
- Öhm… köszi… te sem panaszkodhatsz – tekintetem a bicepszére, és az izmos mellkasára irányult, és láttam, hogy erre az ösztönös és őszinte megnyilvánulásomra elmosolyodik.
- Akarod, hogy körbevezesselek? – tette fel a kérdést egy pimaszul szexi mosoly kíséretében.
- Persze… - csak ámulni tudtam. Egy értelmes gondolat sem volt a fejemben abban a pillanatban.
- Nem gáz, ha elrabolom a hölgyet, Ken?
- Ó, nem hiszem… - vigyorgott rám sokat sejtetően. – Vidd csak, haver – azzal megveregette Liam vállát, majd eltűnt az italbár irányában.
- Gyönyörű ez a ház, tényleg – mosolyogtam Liamre.
- Pedig még nem is láttál semmit… gyere, körbevezetlek. Kérsz addig egy italt?
- Igen, egy sör most jól esne.
- Akkor pillanat és jövök. El ne menj… - megremegtek a lábaim az utolsó szavaitól: el ne menj…
Ugyan már. Elmenni? Én? Tőle? Ahhoz még hat vontató is kevés lenne…

PM- 7.fejezet

Ó, istenem, ezt a megalázottságot… tisztára leszerepeltem Liam előtt. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, miért? – emésztettem magam, miközben a lánymosdó egyik kabinjában, a lehajtott WC-ülőkén lógattam a lábam. – De mégis édesnek nevezett. És ahogy mondta… - nyaltam meg a szám szélét, amint magam elé képzeltem a jelenetet, no meg Őt.
Ez a fiú, istenkém, nem is tudtam, hogy létezik ilyen… én, én teljesen elveszek a szemeiben, és forróság tölt el, mikor hozzám ér, az illata megbolondít…

Ahogy kicsit kitisztult az őrült vágy a fejemből, és kezdtem tisztán látni a dolgokat, rádöbbentem, nem mentem be órára. Mit csinálok, ha ez a szüleim fülébe jut? Jókislány lévén ilyet még sosem tettem. De nem hogy nem lógtam, a többi tinédzserrel ellentétben nem cigiztem, - habár azt egyszer tizennégy évek korunkban kipróbáltuk Hannahval a szobámban, ahol azóta is ott virít egy fekete csikknyom a parkettán, ugyanis barátnőm a fulladás és köhögés közben elejtette, van ilyen. Nem ittam, mert olyankor nem tudtam uralni az erőmet, legalábbis nem teljes mértékben. És ami a legfontosabb, nem pasiztam. Leszámítva Adam Nickolsont nyolcadikban, akivel majd fél évig voltunk együtt, de aztán ő kezdett hiányolni valamit, amire én még nem voltam kész, így szakított velem. Szóval, nem volt túl sok tapasztalatom a fiúk terén. Nem éreztem még sosem ilyen mindent elsöprő, intenzív testi-lelki vágyódást egy fiú iránt sem. De Liam… ő annyira izgalmas, és jóképű, na meg népszerű… mindenki isteníti, és mégsincs elszállva magától. Liam Reynolds tökéletes, és szemmel láthatóan érdeklem. Én érdeklem, és nem Christy, vagy a seggnyaló sleppje, hanem csakis és kizárólag én, Camil.

Ez a gondolat boldogsággal öntött el, ami egész a lábujjaimtól kúszott végig, a gyomromban röpködő pillangókat hagyva, szívem dübörgő mélyéig.
Felkeltem a WC-ülőkéről, és kiléptem a kabinból. A tükör elé állva végigszántottam a hajamon a táskámból kibányászott fésűmmel, aztán kis szájfény került fel az ajkaimra, és fekete festék a pilláimra. A tükörbe nézve cuppantottam egyet, majd hosszú, barna, oldalt elválasztott hajamat eligazgattam a vállam két oldalán.
- Hm, nem is rossz – dünnyögtem magam elé.
Az órám 9: 50-et mutatott, vagyis még volt tíz percem a csengetésig. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerrel beolvadok a tömeg közé, és nem szúr ki a matektanár, hogy mégis miért nem mentem be az órájára.

Ha arra gondoltam, hogy a mai napon még találkozok Liammel, hirtelen a lila, bő, félvállas pulcsim és világoskék koptatott farmerem nem tűnt jó választásnak. Ha el akarom csábítani – ami minden kétséget kizárólag így van -, akkor valami szuperszexi göncben kellene mutatkoznom előtte.
Gondolkodtam. Vajon mi volna a tökéletes választás? Esetleg egy rövid kis szoknya mélyen dekoltált ujjatlannal? Nem, csábos akartam lenni, de nem ribancos, szóval ez kizárva.
Hirtelen eszembe jutott valami, és már le is hunytam a szemem erősen koncentrálva. Illúziót szítottam magamról az elképzelt ruhában, és hagytam, hogy boszorkány énem felülemelkedjen a normális-lány önmagamon. Éreztem, amint bőröm felforrósodik, testemen bizsergető hullám száguld végig, és egy pillanatra megáll az idő, hogy illúzióm felválthassa a valóságot. Sikerrel jártam.

Felhangzott az éles hang, és pillanatok múlva többtucatnyi diák özönlött a folyosókra. Én még utoljára végignéztem magamon a tükörben, majd kinyitottam a mosdóajtót, és kiléptem a tömeg közé. Teljesen közömbös voltam, senkinek sem tűntem fel a többiek között, egészen addig, amíg a szekrényemhez értem.
- Hú Camil, király ez a gönc – mért végig Britney irigykedő pillantással. – Hol szerezted?
Most mondtam volna azt, hogy „á, ez? Semmi különös, épp pár perce varázsoltam elő az elmémből.”? Inkább nem.
- Mm, ezt? Á, ezer éves darab – na jó, ezt még én sem hittem el teljesen. Vörös, mélyen dekoltált V-nyakú pulcsim inkább hasonlított valami Gucci cuccra, mintsem „ezer éves” darabra. Fekete, szűkszárú nadrágomat éppen úgy alkottam meg, hogy kiemelje, és még hosszabbá és formásabbá tegye lábaimat. Ugyancsak fekete, tűsarkú csizmám a legújabb divat szerint volt kialakítva.
- Aha, hát… nem rossz. – köhintett egyet Brit. Csak én vettem észre a hangjából csendülő irigységet? Hát, végül is, vehetném dicséretnek is.
- Köszi – bólintottam, megejtve egy apró mosolyt. – Ha akarsz, átjöhetsz egyik nap, van egy csomó cuccom, ami szerintem remekül illene hozzád – vigyorogtam rá kedvesen. – És Kennynek biztos tetszenél bennük. – súgtam oda neki bizalmasan és kajánul vigyorogva.
- Tényleg? – nézett rám hálásan. – Hát, köszi Cam, esetleg benézhetek valamikor.
- Király.
- Öhm, mindjárt becsengetnek. Milyen órád lesz?
- Rajz.
- Kár. Nekem angol – forgatta a szemét. – Mm, akár ma is átmehetek, ha gondolod.
- Uh, jó lenne Brit, de nekem ma nem jó… tudod, Liam meghívott a bulijára, és hát, arra kell készülődnöm.
Barátnőm hüledezett a válaszom hallatán. Nem hitt a fülének. Gondolom… az új lány Liam Reynolds oldalán? Tényleg hihetetlen. – vagy mégsem.
- Bakker… te aztán szerencsés vagy. A suli legfelkapottabb fiúja, mi? – vetett rám egy elismerő pillantást. – Én már az első nap láttam, hogy itt valami lesz. Úgy tátottad rá a szád, mint egy hal.
Elvörösödtem. Ennyire nyilvánvaló lett volna?
- Á, nem arról van szó. Egyszerűen csak kedves akart lenni – mondtam, bár magamban nagyon reméltem az ellenkezőjét.
- Ó, hát, velem is lehetne… kedves – kacsintott rám Britney, mire én játékosan a vállába bokszoltam.
- Inkább menjünk órára…
- Az ám hercegnő, nehogy lekéss a lovagodról… - nevetett, majd elfordult, és elment a termek felé.


Otthon az üres ház fogadott. Anyu és apu még dolgoztak, Kenny pedig, úgy látszik, még mindig a suliban volt.
Felmasíroztam a szobámba, a táskámat egyből az ágyra dobtam, majd lekaptam a naplómat a polcról, amit mindig a mögött a borzalmas kerámia-egyszarvú mögött rejtegettem.
Letelepedtem kedvenc párkányomra, és körmölni kezdtem, vagyis csak akartam, de a Mrs. Reynolds és a Camil Reynolds firkálásoknál többre nem futotta. Ábrándozva kanyarítottam minden egyes betűt a lapra, és mire észbekaptam hogy mit csinálok, már egy egész oldalt telefirkáltam a hülyeségemmel. Ez milyen ciki.

Időközben megérkezett anya, apa és Kenny. Anyu fel is jött megkérdezni, milyen volt a napom, és hogy készítsen-e nekem valami kaját. Én azt mondtam, igen, úgyhogy a konyhában kötöttem ki, egy szalámis melegszendvicset csipegetve-ropogtatva.
- Kicsim, nem ma lesz az a híres bál? – anyu a konyhapult körül sürgött-forgott, takarított.
- Buli, nem bál. És igen, tényleg ma lesz – néztem fel a tányéromról.
- És, mikor szándékozik hazajönni a kisasszony? – kapcsolódott be apu is a beszélgetésbe.
- Valamikor éjjel, gondolom – mormogtam, tudva, hogy most jön a tizenegyre-itthon-kell-lenned beszélgetés.
- Nanana. Éjjel? Legyen inkább… tizenegy óra.
Na mit mondtam?
- Nyugi apu, Hugi velem lesz, vigyázok rá – jött oda mögém Kenny, összeborzolva a hajam.
- Nem kell rám vigyázni… - dünnyögtem megbántottan. Még mindig úgy csinálnak, mintha tíz éves lennék. Pedig igenis tudok magamra vigyázni! Jobban, mint bárki.
- Na, így már más – mondta apa. – Akkor bőven elég lesz éjfélre hazajönni. Mindkettőtöknek.
Kennyből és belőlem egyszerre tört ki a felháborodás.
- Apaaaa!



PM-

PM- 6. + Képek

A képeken Britney, Camil, Christy, Kenny, Leila, Liam, és Nicky láthatóak








Az esti durcáskodásom eléggé lefárasztott, így mikor behuppantam a puha párnák közé, szinte azonnal elnyomott az álom.
Esti látomásom most kimondottam egy tündérmesére hasonlított. Semmi boszorkányság, semmi csúfolódás, vagy kirekesztettség.
Az álmom a legcsodásabb és leghelyesebb fiú körül forgott.
Minden rózsaszín volt és ragyogó. Mint egy prizma a lámpa fénye előtt. Álomszerű, boldogságot sugalló.
Ugyan konkrét dolgokat nem láttam, csak néhány bevillant képet, szavakat…
Magamat láttam, ahogy Liam ajkát csókolom, kezem érzékien beletúr barna hajába…
A gyomrom beleremegett a látottakba, a testem pedig felforrósodott – és biztosan állíthatom, hogy nem a meleg takaró miatt.
A következő képen Liamet öltönyben láttam, magamat pedig fehér, fodros-csipkés ruhában.
Épp az esküvőnket képzeltem magam elé!?

A következő pillanatban felpattant a szemem, és eszeveszett gyorsasággal ültem fel az ágyban.
Nem olyan volt, mintha egy rémálomból ébredne az ember, naná, hogy nem.
Csodálkozva meredtem magam elé, holott semmi más nem láttam, mint a teljes sötétségbe burkolt éjt.
Tényleg nagyon meleg volt, tehát nem csak a szívem melegét éreztem, amit a mesébe illő álomkép váltott ki belőlem.
A szám teljesen kiszáradt, ezért a komódomon elhelyezett Evianért nyúltam. Nem sokon múlott, hogy leverjem a lámpámat.
Nagyokat kortyoltam az éjszaka alatt felmelegedett vízből. A hűsítő kortyokat szinte éreztem lecsorogni forró torkomban.

A forró, nyári éjem forgolódások és kortyolások közepette telt el.
A reggeli zuhany talán még sohasem esett olyan üdítően jól, mint azon a reggelen.

A suliba érve azon tűnődtem, hogy vajon még kiket hívott meg Liam a bulijára, Gondolom, Britney-éket kihagyta a listáról. Ők sem tartoztak a kimondottam menők közé, csak úgy, mint én. Viszont Kenny, úgy látszik, már az első nap sikerrel csatlakozott a „legfelső rétegekhez”.
Ahogy felszálltunk a buszra, ő már ment is hátra ahhoz a pár sráchoz, akik saját kocsi híján kénytelenek voltak a buszon sínylődni. Micsoda alantas helyzet! – mosolyogtam el magam. – Sosem bírtam az ilyen embereket. Túlságosan el vannak szállva maguktól.
Jómagam megint csak a Leila mellett árválkodó ülésre huppantam le, és reggeli híján rögtön elő is bányásztam az otthonról elcsent hatalmas csokirudat., majd a lányok felé fordultam.
- Kértek? – bontottam ki az édességet a celofánból.
- Fogyózok – jött a válasz Britey-től, amit nagyon nem értettem, mert az alakja csodás volt.
Miután Nickyt és Leilát megkínáltam, Britney-hez fordultam. – Nem mondod komolyan? Tök jó az alakod!
- Nem hinném. Az utóbbi napokban nagyon elengedtem magam, és mivel van egy srác, aki nagyon megtetszett, bomba formában kell lennem, hogy meghódítsam.
A csokin nyammogva elvigyorogtam magam.
- Na, így már érthető. És, ki a srác?
A ballomon ülő Leila majd megfulladt a visszatartott nevetéstől. – Khm… ki nem találnád… - mondta, mire Nicky nagyokat pislogott a busz hátulja felé.
Egyből levágtam a szitut.
- Na neee! – mordultam rá Britre. – Mondd hogy nem a tesóm az! Kérlek, mondd hogy nem ő!
- Jaj, Camil, nem tehetek róla! Annyira jóképű!
- Ja, és a mi drága barátnőnk meg szeretne bízni téged egy kis feladattal a sikere érdekében… - kacsintott rám Nicky.
- Nicky, kuss, oké? Ez nekem nagyon fontos! – így Britney.
- Jó, jó, értem én. De inkább Camilt kéne meggyőznöd erről – bólogatott magabiztosan Nicky.
- Brit, bökd ki mit szeretnél – mondtam neki, habár már sejtettem mi lesz a kérése.
- Oké. Szóval… azt szeretném, ha beszélnél a bátyáddal az érdekemben. – nézett rám irulva-pirulva.
Abbahagytam a csoki majszolását, mert kötelességemnek éreztem figyelmeztetni Britneyt Kennyről. Azt nem mondhattam el neki, hogy ő nem szokott randizni, mivel boszorkány, és vannak olyan tulajdonságai, illetve képességei, amik miatt nem lehet kapcsolata egy lánnyal sem, ezért azt mondtam neki, hogy mivel Kenny inkább a menőkkel van egy hullámhosszon, ezért nagy valószínűséggel a menők közül is választ majd magának csajt.

Hogy megbizonyosodjak róla, hogy Brit igazat ad nekem, ezért a monológom végére függesztettem ezt is: - Nézd Britney, ismerem annyira a bátyámat, hogy ezt tudjam róla. Az előző suliba is ez volt a helyzet, szóval higgy nekem.

Nagyon utáltam magam, hogy ilyenre kellett vetemednem, de ez még mindig jobb választás volt annál, mint hogy hiú reményekbe kergessem a lányt.
Britney arca látványosan elszomorodott.
- Adsz abból a csokiból?
Én pedig merő együttérzésből letörtem neki egy jókora darabot XXL-es édességbombámból.

*

Ezek után egészen a negyedik órai szünetig nem történt velem semmi említésre méltó.
Épp a szekrényem kódját tekergettem be, mikor egy árnyék vetült elém, én pedig meglepetten fordultam hátra.
- Szia – mosolyodott el melegen. – Mondtam, hogy még beszélünk.
- Liam – megigézve suttogtam magam elé a nevét, ami a következő pillanatban teljes idétlenségnek tűnt. El is pirultam.
- Szóval emlékszel a nevemre – vigyorgott. – Ez jó jel – most már szabályosan vissza kellett tartania a nevetést.
- Mm… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de ehelyett csak egy pirulós, szemlesütött mosolyt tudtam produkálni. – magamon nevettem, és az idétlen helyzeten, ami kialakult köztünk. Tegnap is hasonlóképp mutatkoztam be neki a tanteremben, amikor ledermedve bámultam. Ezek után biztos, hogy egy hibbant tyúknak tart, aki nem akarja elhinni, hogy Vele beszélget. Így is volt.
- Fura egy lány vagy. – mondta az arcomat fürkészve.
Nekem mondod!?
- Sajnálom… nem tudom mi van velem… másokkal nem viselkedem úgy mint egy gyogyós – na szép. Bravó Camil, most vallottad be neki hogy teljesen belé zúgtál.
- Nem gyogyósnak mondanám. Inkább édesnek.
Édesnek!? Éreztem, hogy a térdeim összerogynak. Minden erőm elszállt, csak az előbb elhangzott szavaira tudtam koncentrálni. Édesnek tart. Liam édesnek tart engem.
Ha az a két erős kar nem fonódik abban a minutumban a derekam köré, már a földön lennék.
- Hé, jól vagy? Csak azt ne mondd, hogy ez is miattam van – villantott rám egy szexis félhold-mosolyt. Komoly erőfeszítésekbe került, hogy ne vessem rá magam ott, mindenki előtt. Megbódított a testéből felém áradó férfias illat, és az, hogy erős karjain kirajzolódtak az inak, ahogy szorosan magához húzva próbált talpon tartani. Egy férfi sem volt még rám ilyen hatással. Annyira közel húzott magához, hogy éreztem a teste melegét, melleim a mellkasát érintették, szinte még a szíve lökéseit is éreztem. Csak két vékony ruhadarab választotta el a testünket. Eszeveszett vágyat éreztem. Csókolni akartam, mint álmomban. Soha el nem engedni, de nem tehettem. Még nem. Nem is ismerjük egymást, és én nem vagyok olyan lány, bármennyire is „olyan” akartam lenni abban a kósza pillanatban.

Egymás szemébe nézve álltunk ott, de én egy apró torokköszörüléssel véget vetettem ennek. Végét kellett vennem a dolognak, mert nem tudtam, mennyi ideig bírnék még magammal.
- Bocs, ne haragudj – húzódtam el tőle. – Talán azért gyengültem el, mert ma még semmit nem ettem… - hazudtam. – Köszi, hogy megfogtál – kapkodtam ki eszeveszett gyorsasággal a következő órára való holmikat a szekrényemből, majd bezártam.
- Cam…
- Mennem kell. Akkor este a bulin. Gondolom Kenny tudja a címet, szia – az utolsó szavaimat már menet közben intéztem felé. Nem állhattam meg, mert észrevette volna kipirult arcomat, és meghallotta volna eszeveszett szívem dobogását. Lehetetlen – tudom. De akkor is. Féltem felfedni előtte az érzéseimet, még magam előtt is szégyelltem, hogy mennyire kívánom ezt a fiút.
A tanterem helyett a lánymosdóba rontottam be.

PM - Rózsaszín mágia - 6. fejezet

Bocsánat a csúszásért, de végre megszületett ez a fejezet is. Kommikat kérek!



Az esti durcáskodásom eléggé lefárasztott, így mikor behuppantam a puha párnák közé, szinte azonnal elnyomott az álom.
Esti látomásom most kimondottam egy tündérmesére hasonlított. Semmi boszorkányság, semmi csúfolódás, vagy kirekesztettség.
Az álmom a legcsodásabb és leghelyesebb fiú körül forgott.
Minden rózsaszín volt és ragyogó. Mint egy prizma a lámpa fénye előtt. Álomszerű, boldogságot sugalló.
Ugyan konkrét dolgokat nem láttam, csak néhány bevillant képet, szavakat…
Magamat láttam, ahogy Liam ajkát csókolom, kezem érzékien beletúr barna hajába…
A gyomrom beleremegett a látottakba, a testem pedig felforrósodott – és biztosan állíthatom, hogy nem a meleg takaró miatt.
A következő képen Liamet öltönyben láttam, magamat pedig fehér, fodros-csipkés ruhában.
Épp az esküvőnket képzeltem magam elé!?

A következő pillanatban felpattant a szemem, és eszeveszett gyorsasággal ültem fel az ágyban.
Nem olyan volt, mintha egy rémálomból ébredne az ember, naná, hogy nem.
Csodálkozva meredtem magam elé, holott semmi más nem láttam, mint a teljes sötétségbe burkolt éjt.
Tényleg nagyon meleg volt, tehát nem csak a szívem melegét éreztem, amit a mesébe illő álomkép váltott ki belőlem.
A szám teljesen kiszáradt, ezért a komódomon elhelyezett Evianért nyúltam. Nem sokon múlott, hogy leverjem a lámpámat.
Nagyokat kortyoltam az éjszaka alatt felmelegedett vízből. A hűsítő kortyokat szinte éreztem lecsorogni forró torkomban.

A forró, nyári éjem forgolódások és kortyolások közepette telt el.
A reggeli zuhany talán még sohasem esett olyan üdítően jól, mint azon a reggelen.

A suliba érve azon tűnődtem, hogy vajon még kiket hívott meg Liam a bulijára, Gondolom, Britney-éket kihagyta a listáról. Ők sem tartoztak a kimondottam menők közé, csak úgy, mint én. Viszont Kenny, úgy látszik, már az első nap sikerrel csatlakozott a „legfelső rétegekhez”.
Ahogy felszálltunk a buszra, ő már ment is hátra ahhoz a pár sráchoz, akik saját kocsi híján kénytelenek voltak a buszon sínylődni. Micsoda alantas helyzet! – mosolyogtam el magam. – Sosem bírtam az ilyen embereket. Túlságosan el vannak szállva maguktól.
Jómagam megint csak a Leila mellett árválkodó ülésre huppantam le, és reggeli híján rögtön elő is bányásztam az otthonról elcsent hatalmas csokirudat., majd a lányok felé fordultam.
- Kértek? – bontottam ki az édességet a celofánból.
- Fogyózok – jött a válasz Britey-től, amit nagyon nem értettem, mert az alakja csodás volt.
Miután Nickyt és Leilát megkínáltam, Britney-hez fordultam. – Nem mondod komolyan? Tök jó az alakod!
- Nem hinném. Az utóbbi napokban nagyon elengedtem magam, és mivel van egy srác, aki nagyon megtetszett, bomba formában kell lennem, hogy meghódítsam.
A csokin nyammogva elvigyorogtam magam.
- Na, így már érthető. És, ki a srác?
A ballomon ülő Leila majd megfulladt a visszatartott nevetéstől. – Khm… ki nem találnád… - mondta, mire Nicky nagyokat pislogott a busz hátulja felé.
Egyből levágtam a szitut.
- Na neee! – mordultam rá Britre. – Mondd hogy nem a tesóm az! Kérlek, mondd hogy nem ő!
- Jaj, Camil, nem tehetek róla! Annyira jóképű!
- Ja, és a mi drága barátnőnk meg szeretne bízni téged egy kis feladattal a sikere érdekében… - kacsintott rám Nicky.
- Nicky, kuss, oké? Ez nekem nagyon fontos! – így Britney.
- Jó, jó, értem én. De inkább Camilt kéne meggyőznöd erről – bólogatott magabiztosan Nicky.
- Brit, bökd ki mit szeretnél – mondtam neki, habár már sejtettem mi lesz a kérése.
- Oké. Szóval… azt szeretném, ha beszélnél a bátyáddal az érdekemben. – nézett rám irulva-pirulva.
Abbahagytam a csoki majszolását, mert kötelességemnek éreztem figyelmeztetni Britneyt Kennyről. Azt nem mondhattam el neki, hogy ő nem szokott randizni, mivel boszorkány, és vannak olyan tulajdonságai, illetve képességei, amik miatt nem lehet kapcsolata egy lánnyal sem, ezért azt mondtam neki, hogy mivel Kenny inkább a menőkkel van egy hullámhosszon, ezért nagy valószínűséggel a menők közül is választ majd magának csajt.

Hogy megbizonyosodjak róla, hogy Brit igazat ad nekem, ezért a monológom végére függesztettem ezt is: - Nézd Britney, ismerem annyira a bátyámat, hogy ezt tudjam róla. Az előző suliba is ez volt a helyzet, szóval higgy nekem.

Nagyon utáltam magam, hogy ilyenre kellett vetemednem, de ez még mindig jobb választás volt annál, mint hogy hiú reményekbe kergessem a lányt.
Britney arca látványosan elszomorodott.
- Adsz abból a csokiból?
Én pedig merő együttérzésből letörtem neki egy jókora darabot XXL-es édességbombámból.

*

Ezek után egészen a negyedik órai szünetig nem történt velem semmi említésre méltó.
Épp a szekrényem kódját tekergettem be, mikor egy árnyék vetült elém, én pedig meglepetten fordultam hátra.
- Szia – mosolyodott el melegen. – Mondtam, hogy még beszélünk.
- Liam – megigézve suttogtam magam elé a nevét, ami a következő pillanatban teljes idétlenségnek tűnt. El is pirultam.
- Szóval emlékszel a nevemre – vigyorgott. – Ez jó jel – most már szabályosan vissza kellett tartania a nevetést.
- Mm… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de ehelyett csak egy pirulós, szemlesütött mosolyt tudtam produkálni. – magamon nevettem, és az idétlen helyzeten, ami kialakult köztünk. Tegnap is hasonlóképp mutatkoztam be neki a tanteremben, amikor ledermedve bámultam. Ezek után biztos, hogy egy hibbant tyúknak tart, aki nem akarja elhinni, hogy Vele beszélget. Így is volt.
- Fura egy lány vagy. – mondta az arcomat fürkészve.
Nekem mondod!?
- Sajnálom… nem tudom mi van velem… másokkal nem viselkedem úgy mint egy gyogyós – na szép. Bravó Camil, most vallottad be neki hogy teljesen belé zúgtál.
- Nem gyogyósnak mondanám. Inkább édesnek.
Édesnek!? Éreztem, hogy a térdeim összerogynak. Minden erőm elszállt, csak az előbb elhangzott szavaira tudtam koncentrálni. Édesnek tart. Liam édesnek tart engem.
Ha az a két erős kar nem fonódik abban a minutumban a derekam köré, már a földön lennék.
- Hé, jól vagy? Csak azt ne mondd, hogy ez is miattam van – villantott rám egy szexis félhold-mosolyt. Komoly erőfeszítésekbe került, hogy ne vessem rá magam ott, mindenki előtt. Megbódított a testéből felém áradó férfias illat, és az, hogy erős karjain kirajzolódtak az inak, ahogy szorosan magához húzva próbált talpon tartani. Egy férfi sem volt még rám ilyen hatással. Annyira közel húzott magához, hogy éreztem a teste melegét, melleim a mellkasát érintették, szinte még a szíve lökéseit is éreztem. Csak két vékony ruhadarab választotta el a testünket. Eszeveszett vágyat éreztem. Csókolni akartam, mint álmomban. Soha el nem engedni, de nem tehettem. Még nem. Nem is ismerjük egymást, és én nem vagyok olyan lány, bármennyire is „olyan” akartam lenni abban a kósza pillanatban.

Egymás szemébe nézve álltunk ott, de én egy apró torokköszörüléssel véget vetettem ennek. Végét kellett vennem a dolognak, mert nem tudtam, mennyi ideig bírnék még magammal.
- Bocs, ne haragudj – húzódtam el tőle. – Talán azért gyengültem el, mert ma még semmit nem ettem… - hazudtam. – Köszi, hogy megfogtál – kapkodtam ki eszeveszett gyorsasággal a következő órára való holmikat a szekrényemből, majd bezártam.
- Cam…
- Mennem kell. Akkor este a bulin. Gondolom Kenny tudja a címet, szia – az utolsó szavaimat már menet közben intéztem felé. Nem állhattam meg, mert észrevette volna kipirult arcomat, és meghallotta volna eszeveszett szívem dobogását. Lehetetlen – tudom. De akkor is. Féltem felfedni előtte az érzéseimet, még magam előtt is szégyelltem, hogy mennyire kívánom ezt a fiút.
A tanterem helyett a lánymosdóba rontottam be.

Pink Magic - 5. fejezet

A suliban töltött idő alatt folyton csak a bulira tudtam gondolni. Na meg persze a házigazdára…
Ez egy izgi nap volt.
Nem tudtam mi lett volna, ha Britney-t nem beszélem le az álláspontjáról.
Persze már elgondolkodtam rajta korábban is. Elképzeltem, hogy valaki rajtakap, és nem tudom lebeszélni. Elképzeltem azt is, hogy el kell költöznünk olyannyira szeretett otthonomból, New Yorkból.
Habár ez nem számítana… az otthonom már Brooklyn. Akár szeretem, akár nem.
Persze nem emiatt jöttünk el. Csak annyi történt, hogy anyu és apu megunta a nagyvárosi életet. Meg bepánikoltak a tömegtől. Hiába, NY-ban nem rejtőzhet el az ember. Mindenhol egy csomó ember van, és örökké nem lehetünk a négy fal között.

Amikor hazaértem, már délután négy volt.
- Halihó! – jöttem be az ajtón. Anyu rohant ki a konyhából lisztes arccal, kezében egy fakanállal.
Felvontam a szemöldököm.
- Szia Kicsim! – nyomott egy puszit az arcomra. – Mi volt a suliban?
Ó, ha ő azt tudná…
- Csak a szokásos. Te sütsz? – töröltem le az arcát a kezemmel.
- Próbálok. – mosolyodott el.
- Segítsek valamit? Úgysincs mit csinálnom…
- Ó dehogyis nincsen! Ugye nem akarsz megint hármas átlaggal végezni?
- De anyu… ez… figyelj, nem kell tanulnom ahhoz, hogy jó jegyet kapjak – ütögettem meg a fejem. – Boszorkány vagyok, elfelejtetted? Majd… csinálok egy főzetet, vagy elmondok egy igét, akármi. De tanulni… azt nem! Légyszi… - néztem rá kiskutyaszemekkel. – Tudod, hogy igazam van…

Anyu többször is kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Talán ellenkezni akart, aztán meggondolta magát.
Nem hazudtam. Tényleg nem szoktam tanulni, és bár a mágia nem mindig százszázalékos segítség, de a hármas úgy is összehozható.
- Na, nembánom. Viszont a segítséged tényleg jól jönne. A konyhában iszonyú rendetlenség van és neked ez úgyis egyszerűbben megy…
- Oké, persze. Csak átöltözök.

Felrohantam a lépcsőn, be a szobámba.
A táskámat ledobtam az ágyam mellé, és a szekrényem elé futottam.
Miközben a ruháimat túrtam át, egy inget és egy kényelmes farmert keresve, dúdoltam.
Igen, engem is meglepett. A költözés miatt elég morci voltam, de most különösen jó kedvem volt. Mégiscsak a suli legmenőbb sráca hívott meg a bulijába személyesen!
Ja, és ha ez nem volna elég, a suli bálkirálynőjét meg én oltottam le.

Jókedvvel dobtam le magamról a pólómat épp, mikor az ajtóm kinyílt, és Kenny jelent meg előtte.
- Úristen! – kaptam magam elé a már levetett pólómat, hogy takarjak magamból valamennyit. – Kopogni nem tudsz?
- Wow, hugica! Jól áll neked a fekete – vigyorgott a csipkemelltartómra célolozva.
- Jaj, Kenny… - mosolyodtam el én is elpirulva. – Fordulj el.
Elfordult, én pedig magamra kaptam az itthoni gönceimet.
- Oké.
- Szóval a Liam fazon téged is meghívott?
- Öhm… aha, miért? – zavaromban elkezdtem rendezgetni a ruháimat az ágyon.
- Csak kérdem. Rendes arc, mi? – ez meg mi? Miért kérdezget Liamről?
- Ja. Nagyon… – helyes, szívtipró, Adonisz – rendes.
Ken kacsingatások közepette kiment a szobámból. Már épp szólni akartam neki, mivel az ajtót nyitva hagyta, amikor megállt pár méterre az ajtóm előtt és intett az ujjával. Az ajtóm bevágódott.

Lerobogtam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt.
Anyu még mindig a muffin tésztájával volt elfoglalva.
- Abban – intettem a tál felé – biztos ne segítsek?
- Nem, nem köszi, megoldom.
- Hát oké… - és elkezdtem a helyére pakolni a dolgokat, persze nem a hagyományos módon.
Megint az erőmet használtam, vagy az úgymond képességeimet. Szerettem a dolgot, de adományként sosem tudtam rá gondolni. Adomány ahhoz, hogy kirekesztettként érezzem magam meg különcnek. Na ne!
- Na, ez kész. Még valami esetleg?
- Beszélgessünk.
Hajaj, ez már rosszul kezdődik…
- Camil, tudom, hogy nem rajongtál ezért az egész költözés dologtól… szóval… Kicsim, én nem akarom hogy ez miatt rosszul érezd magad – simogatta meg a kezem.
- Nem érzem magam rosszul, anya, csak épp, még új az egész, de majd megbékélek vele, ismersz.
- Tudom. – mosolyodott el. – Az én okos nagylányom… na, gyere ide! – ölelt magához.
Amiben az volt a legjobb, hogy tudtam, komolyan gondolja. Tényleg bántja a dolog, és tényleg elhiszi, hogy majd más lesz, mert én… ilyen vagyok. Alkalmazkodom, és ez jó, de mégis. Ugyan mit érnék vele, ha siránkoznék a régi dolgokért?
Vissza már nem megyünk, már semmi sem lesz olyan, mint New Yorkban. Az az élet tökéletes volt. Legalábbis nekem biztosan.

- Camilla, telefon! – kiabált Ken a nappaliból.
Odafutottam, és egy fejbevágás kíséretében – a Camilláért - kikaptam a kezéből a telefont.
- Igen? – szóltam bele.
- Jaj, de jó hallani a hangod. Annyira hiányzol.
A meglepetés miatt a szám tátva maradt.
- Hannah, tényleg te vagy?
Láttam, hogy anyu kikukkant a konyhából.
- Hát persze hogy én vagyok! Kimás? Na, mesélj, milyen Brooklyn?
- Hát nem egy NY! Unalmas, de…
- De?
- Hát szóval, van ez a srác…
Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén barátnőm rikácsol.
- Egy fiú? Hogy néz ki? Mi a neve?
- Igen, ő… fantasztikus. Liamnek hívják, és annyira édes! A suli legmenőbb pasija, és meghívott egy buliba, amit ő tart! – annyira hihetetlennek hatott még nekem is.
- Ezt nem mondod… jaj, nagyon szurkolok! Biztos odavan érted, gyönyörű vagy Camy!
- Meggágyultál? A suli legmenőbbike, hahó! Én meg csak… én vagyok.
- Hát épp ezaz! Te tökéletes vagy, hidd már el! Okos vagy, szép, kedves… fényezzelek még?
Nevetnem kellett. – Hát köszi, ez már kellett az egómnak.
Ő is nevetett.
- Barátnők? – ezt már fele olyan lelkesedéssel mondta.
- Mindig te maradsz a legjobb barátnőm Han, ezer éve ismerlek.
- Tudom csak… ez már más. Már nem vagy itt, és tényleg… azt akarom hogy barátkozz. Nem zavar, hidd el. Emiatt ne érezd magad rosszul.
- Köszönöm Hannah. – sóhajtottam. – Igazából van pár lány… velük ültem a buszon, aztán egészen összehaverkodtunk. Jófejek, de a nyomodba sem érnek.
- Hát azt ajánlom is.
Nevetés.
- És ott mi a helyzet?
- A szokásos… pörgés van, ma is lesz egy nagy buli, és igazából mennem is kéne készülődni, ha nem akarok elkésni.
- Oké, persze, menj csak. Érezd jól magad!
- Kösz, Cam.
- Szia… - köszöntem el a legjobb barátnőmtől.
- Szia! Puszi.

Jaj, annyira hiányzik!
Francos Brooklyn!
Mérgelődtem egy sort, aztán felmentem a szobámba, hogy a naplómnak öntsem ki a szívemet.

Pink Magic - 4.fejezet

A harmadik órán Nickyvel ültem az utolsó sorban.
Még mindig Liam hatása alatt voltam, ezért nem is nagyon figyeltem a tanórára.
- Miss Anderson!
Azok a szemek… istenem, létezik hogy már bele is zúgtam!?
Nicky megrúgta a pad alatt a lábam, mire feljajdultam.
- Mi van már?
Nem válaszolt, de a fejével a tanár felé bökött.
Mindenki engem figyelt. Ó, jaj…
- Miss Anderson, legyen szíves befejezni az álmodozást, és a táblára figyelni!
Lenéző pillantások, kacajok. Az előttem ülő szőke, hullámos hajú, pink ruhás cicababa hátrafordult. – Huh, még egy lökött csaj? Gratulálok, már csak te hiányoztál ide. – majd egy lenéző pillantással illetve elfordult tőlem.
Hát mit képzel ez?
- Ő Christy… ne is törődj vele. – grimaszolt Nicky.
- Hát, velem jobb ha nem húz ujjat! – mondtam kicsit hangosabban. – Hidd el, alul maradnál! – mondtam ezt már Christynek, mivel az előbbi megszólalásomra megint hátrafordult.
- Odanézz. Az aljanép lázad? – nevetett bele a képembe.
- Jobb, ha befejezed… - mondtam, de már éreztem is, hogy ég a szemem, és látásom elhomályosul. Késő volt.
A Christy padján lévő füzet kigyulladt, mire ő és a padtársa jajveszékelve felugrott a padból, a többiek meg sikongattak.
- Tűz van! Tűz van! – sipákolt egy lány a terem elejében.
Lenyugtattam magam, és a tűz elaludt. Hoppá, tényleg nem volt szándékos.
Még szerencse, hogy a tűzjelzőt nem sikerült beindítanom. Ha ennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen, talán jobb, ha nem megyek emberek közé.
- Ez meg hogy… hisz nem is oltottuk el… - ámuldozott Nicky.
- Ilyen a természet! – vágtam rá gyorsan, kábé két oktávval magasabb hangon.
Nicky tágra nyílt szemmel meredt rám, mire én megvontam a vállam.
- Nyugalom, nyugalom, üljenek vissza a helyükre! – mondta a tanár, mire a diákok ámuldozások közepette visszaültek a padokba, de Christy meg engem bámult. Meghökkent volt. Félt volna?
Visszaült, de amint helyet foglalt, hátra fordult hozzám.
- Ezt te csináltad? Ezt… én láttam hogy néztél! Én láttam! – az utolsó mondatot már szinte kiabálta, én pedig hátrahőköltem. Tényleg látta volna?
- Miss Durst, nem érzi jól magát? – állt meg a magyarázásban a tanárnő.
- Nem hisznek nekem ugye? Pedig igazam van! Nekem mindig igazam van, a fenébe is! – pattant fel a lány, és úgy nézett ki, mint aki begolyózott. Ez jó, így majd nem hisznek neki, de beszélnem kell vele, ki kell magyaráznom magam ebből az abszurd helyzetből.
- Kikísérné valaki Durst kisasszonyt az orvosiba? – tette fel a kérdést a tanár.
Rögtön fel is pattantam a padból. Itt az alkalom.
Nicky úgy nézett rám, mint egy hülyére, de én már rögtön meg is ragadtam Christy karját. Ellenkezett, de erősen fogtam.
Ahogy kimentünk a teremből, éreztem a hátamba fúródó pillantásokat.
Elengedtem Christine karját.
- Anyám… mi volt ez? Hogy csináltad? Mi vagy te?
- Nézd, nem tudom mit láttál, vagy hiszed hogy láttad, de valljuk be, egy ember sem képes a puszta pillantásával tüzet gyújtani. Vagy netán azt állítod, hogy hiperszonikus gyorsasággal odamentem a padodhoz, és tüzet raktam a füzetedből? Ugyanmár, ez beteges. Nem gondolhatod komolyan.
Láttam rajta, ahogy végiggondolja a dolgokat. Reméltem, sikerült meggyőznöm.
Én… - makogott. – Én nem is tudom mit magyarázkodok itt neked! De csak hogy tudd, azt nagyon meg fogod bánni, hogy beszóltál. Nekem senki nem szól be! Érted? Senki. – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét, és kihúzott, babakék szemét az enyémbe fúrta.
- Hát persze… elvégre te vagy itt a menő csajszi. Komolyan, az vagy! – bólogattam és helyeseltem színpadiasan. – Azt gondoltad, hogy tüzet csináltam a szememmel. Tényleg, nagyon menő! – nevettem.
Szinte majd megpukkadt dühében. Olyan volt, mint egy kivörösödött pulyka.
- Nagyon vigyázz magadra! – vetette oda még amolyan védekezésképp, majd eltűnt a mosdó irányában.
Kifújtam magamat, majd lecsúsztam a falnál, így a földön ülve találtam magam.
Megráztam a fejem, és a tornacipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, miközben visszagondoltam az előbbi jelentre.
Most komolyan én oltottam le az iskola királynőjét? Akinek mindenki a talpát nyalja? Akivel soha sem szállt még szembe senki?
Igen – és ez büszkeséggel töltött el.

Úgy négy méterrel mellettem kinyílt az ajtó, és valaki kilépett rajta.
Először nem láttam, hogy ki az, de aztán felém fordult. Liam Reynolds volt az. Az a fiú, aki az első órám előtt teljesen elvarázsolt, és most épp felém tart.
- Ő… hello, én csak… azt hittem rosszul vagy… - nézett le rám kérdő szemekkel. Milyen csodás szemek! Annyira mélyek, hogy szinte magukba szippantanak.
- Nem, nem, csak épp kijöttem. Az egyik lány rosszul volt, én meg kikísértem. – azt persze már nem tettem hozzá, hogy az a lány éppen a volt barátnője.
- Értem. – mosolygott. Milyen szép mosolya van! Az ajkai vastagok, és érzékiek. – - - - - Láttalak első órán – tette még hozzá.
Úr isten! Az első óra. Amikor úgy bámultam, mintha megkukultam volna.
Éreztem hogy fülig pirulok.
- Igeeen, öhm, bocsi tényleg. Nem tudom mi volt velem… - megint elkezdtem nézni a cipőm orrát. Még véletlenül sem néztem rá.
A következő reakciója, amit már észleltem, az az volt, hogy leült mellém a földre. A karjaink egymást súrolták. Hirtelen melegség öntött el, a gyomrom bizsergett, és a szívem hangosabban vert.
- Liam Reynolds vagyok. – nyújtotta a kezét. Én pedig elfogadtam.
Milyen meleg keze van… és puha.
- Én pedig Camil Anderson.
- Csak nem Kenny kishúga vagy? – kerekedtek el a szemei, de nem csak az övéi.
- Te ismered… a bátyámat? – dadogtam. Tisztára meglepett a dolog.
- Persze, második szünetben összefutottam vele, és eldumálgattuk az időt. Nagyon jófej srác – bólogatott.
- Az – helyeseltem én is.
- Szóval… meghívtam egy buliba. Holnap, este 9-kor kezdődik, és nálam lesz. Ő igent mondott, és nagyon örülnék, ha te is eljönnél.
Liam Raynolds meghívott egy buliba? Ahol csak a menő barátai lesznek ott? Hallottam már az ilyen bulikról.
Nuku szülő, sok pia, a szobában enyelgő részeg kamaszok, meg még ki tudja mi…
- Hát, nem is tudom… - kezdtem el a karkötőmmel babrálni.
- Jó buli lesz, ne csináld már. Gyere el! – vigyorgott rám, kivillantva tökéletesen fehér fogait.
Hirtelen elképzeltem, milyen lenne vele egy szobában a bulin…
- Elmegyek. – vágtam rá. – De, csak mert a tesóm is megy. Egyedül úgysem engednének el a szüleim – vallottam be.
- Szuper – állt fel a földről, majd felhúzott engem is. Szerintem be kéne menni órára. – mondta.
- Igen… persze, és köszi a meghívást. – majd elindult vissza a terem felé.
- Várj! – kiáltottam utána, persze nem túl hangosan, mire visszafordult. – Nem tudom hol laksz.
- Nyugi, holnap estig még beszélünk. – vigyorgott vissza, majd belépett az osztályterembe, nekem pedig melegség öntötte el a szívemet szavai hallatán: „még beszélünk”… - és milyen biztos volt benne.

Rózsaszín mágia- 3.fejezet

Amint becsukódott mögöttünk a buszajtó, minden szem ránk szegeződött.
A lányok rögtön elkezdték igazgatni a hajukat, összesúgtak, és a bátyámra villantották kihívó mosolyukat.
Elkezdtünk haladni a sorok között.
Mint mindig, elöl ültek a kevésbé népszerűbbek.
Egy szemüveges, szőke hajú, ránézésre elsős srác felemelte a táskáját a mellette lévő ülésről.
Kedves gesztus volt tőle, de milyen lenne így indítani az első sulis napomat?
Szóval tovább mentem.
Középen ültek az átlagosnak számító diákok. Akik se nem voltak menők, mint a busz hátuljában ülők, de éppenséggel lúzereknek sem voltak nevezhetőek.
Reméltem, hogy én is az „átlagosak” közé tartozhatok majd.
A busz közepében két lány – egy vékony, szőkés hajú, és egy hatalmas, csoki szemű, sötétbarna hajú – az ülésen térdeltek, és beszélgettek a mögöttük ülő barátnőjükkel. A lánynak hosszú, barna haja volt, épp, mint nekem. Valamin nagyon nevettek. Szimpatikusnak tűntek. Olyanoknak, akik talán befogadnának maguk közé.
Egy próbát megér.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk. – Szabad ez a hely? – mutattam a barna hajú lány melletti ülésre.
Egy pillanatra összenéztek, aztán azt mondták, hogy „persze, csüccs le!”.
Kezdésnek nem rossz.
- Te új vagy itt, ugye? – kérdezte a szőke lány.
- Öhm, igen… a családommal most költöztünk ide New Yorkból.
- Jó lehet ott élni. Amúgy Britney vagyok. A legjobb barátnőim Nicky – mutatott a csoki szemű lányra-, és Leila.
- Camil vagyok. – mondtam mosolyogva. Mikor észrevettem, hogy igencsak Kenny felé nézegetnek, aki a másik oldalon, egy csapat fiúval ismerkedik, hozzátettem: - Ő meg a bátyám, Kenny – vigyorogtam rájuk.
- A bátyád? Ő… - harapott az alsó aljába a mellettem ülő Leila.
- Cuki… - mondta Britney.
- Oké, muszáj a bátyámról beszélgetni? – nevettem fel.
- Bocsi. Mindig ezt csinálják ha feltűnik egy helyes pasi. Most meg itt van ő, és hát, valljuk be, tényleg jó pasi. Azzal a kócos frizujával, meg az izmos… - itt abbahagyta Nicky, mivel észrevette, hogy mind a hárman őt bámuljuk.
- Most meg mivan? Tényleg mindig ezt csináljátok…
- Öhm… már bocs Nicky, de nem mi elemezzük a kócos haját, meg a szexis testét… - világosította fel Leila, mire mindhármunkból feltört a röhögés. Nicky meg csak durcizott.
Rendes lányoknak tűntek, én meg hálát adtam az égnek, hogy mégse kell egész nap egyedül unatkoznom, és szomorkodnom az elcseszett életemen. Mert most kiváltképp szerencsésnek éreztem magamat, hogy már az első nap 3 barátot szereztem.
A busz megállt a suli parkolójában, mi meg egymás mellett haladtunk az épület felé.
A csajok eljöttek velem elkérni az órarendemet. Kiderült, hogy Britneyvel ma két közös órám is lesz, az első és az ötödik, míg Nickyvel a harmadik.
Az első óra angol.
Britney lelkesen magyarázott a suliról. A bálokról, a tanárokról, meg a pasikról. Elmondásából arra következtettem, hogy ebbe a suliba elég sok szívtipró jár. Egy jó pont.
Amikor a termünk elé értünk, elkezdtem parázni, amiről a buszon furcsa módon teljesen megfeledkeztem. „Nyugi, nem lesz gáz” – szorította meg a kezem Brit, majd beléptünk a terembe.
A terem elrendezését a buszéhoz tudnám hasonlítani. Elől a stréberek, középen az átlagosak, hátul a menő csajok és a szépfiúk.
Ahogy végignéztem a sorokon, megakadt a szemem valamin.
Vagy inkább valakin.
A srác a leghátsó sorban ült, és a padjából kifordulva beszélgetett a többi fiúval.
Szőkésbarna haja összekuszálva,vastag, érzéki ajka mosolyra húzódva.
Életemben nem láttam még ilyen helyes pasit…
Fekete kapucnis pulcsi volt rajta, és sötét farmer.
Csak álltam ott, rózsaszín válltáskám pántját szorongatva, és bámultam őt. Egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetem róla.
Jesszus, észrevette hogy bámulom. De ciki, most biztos azt hiszi, hogy nem vagyok százas. Britney, hol vagy most? Miért nem csinálsz már valamit? Ó, te jó ég!
Engem figyel. Néz, de nem olyan „ennek elgurult a gyógyszere” nézéssel, hanem olyannal, amilyennel egy férfi néz egy nőt.
Végignézett rajtam, most pedig a szemembe néz. Egyenesen a szemembe! Annyira jóképű!
Talán tetszek neki?
Végülis nem vagyok csúnya. Sőt. Elég sokan kimondottan szépnek tartanak a hosszú, barna hajammal, a nagy, barna szemeimmel, meg a nőies alakommal. Nem panaszkodhatok.
Istenem, mit nem adnék, ha tetszenék neki.
De nem. Elnézett rólam. Nincs esélyem.
Eltéptem róla a pillantásom, és elindultam Bitney padja felé.
Úgy két perc múlva be is jött a tanár, és egész órán a Rómeó és Júliáról volt szó.
Én már elég sokszor olvastam, szóval aligha tudnának valami újat mondani róla.
Miután kicsengettek, megkérdeztem Britneytől, hogy ki az a srác.
- Szóval észrevetted. Vagyis, persze hogy észrevetted, hisz annyira dögös… - na, azért mégis más erről a srácról ezt hallani, mint a saját tesómról. – Liam Reynoldsnak hívják. Ő a suli legmenőbb pasija. Jobb ha tudod, nem rég szakított a barátnőjével, aki, minő meglepetés, a suli legmenőbb csaja. Christine Durst. – szinte undorodva ejtette ki ezt a nevet.
Hogy is hihettem hogy észrevett a suli legmenőbbike? Tiszta hülye vagyok. Nincs még egy ilyen szerencsétlen csaj, aki nem tudja megkülönböztetni a „hé, nézd ezt a csajt” nézést a „ki ez a senki és miért bámul így” nézéstől.
A csalódottságba még a gyomrom is belefájdult.

Pink Magic- 2.fejezet

Miután anyuék hazajöttek, Kennyvel megcsináltuk a vacsit.
Szerencsére közös kedvencünk a tésztasaláta volt, amit apuék is szerettek.
Amíg Kenny tésztát öntött a forró vízbe, én felszeleteltem a bacont, a paradicsomot, és a sajtot.
Hamar elkészült, és meg kell mondjam, kivételesen jóra sikeredett.

Az asztalnál ültünk, amikor anya feltette a kérdést:
- Na és, mit csináltatok amíg mi odavoltunk?
Kenny az asztal alatt megrúgta a lábam, hogy maradjak csöndbe, majd ő beszél.
- Ó hát tudod, csak amit kértetek. Kipakoltunk meg… meg ilyenek. – föl se nézett a tányérjából, szóval nem volt túl hiteles, de úgy látszott, anya annyiban hagyja a dolgot.
Elmosolyodott, és megdicsért minket, amiért ilyen megbízhatóak vagyunk, meg hogy minden nagyon szép lett.

A közös vacsi után ki-ki ment a saját útjára..
Az én utam a szobámba vezetett.

Felkaptam az ágyamról egy szív alakú kispárnát, kényelembe helyeztem magam a párkányomon, és elkezdtem írni.

Kedves Naplóm!

A mai nap meglepően jól alakult.
Azt hittem, sokkal rosszabb lesz, de Kenny segített, mint mindig.
Nem tudom mi lenne velem nélküle, azt hiszem, őt szeretem a legeslegjobban az egész világon.
Csak ő ért meg engem igazán, hisz ő is az, ami én vagyok. Boszorkány.

Viszont még a költözésnél is jobban félek az új sulitól.
Holnap lesz az első napom a Brooklyni High School-ban, és meg kell mondjam, nagyon parázok az egész dologtól. Na de, mitől nem?
Félév van, és tuti hogy itt mindenki ismer mindenkit. Én leszek az új lány, Ken meg az új fiú. Szuper.
Remélem, azért majd néhány csaj lesz olyan bátor, hogy szóba álljon velem. Bár az én szerencsémmel nem valószínű.
Az emberek nem szeretik a másságot. Azokat, akik „mások”, mint ők maguk, nem szívesen fogadják be.
És én nagyon más vagyok.

Félek a holnaptól, de azért remélem hogy tudok aludni, mert irtó álmos vagyok.

A naplót és a tollat letettem a lábam mellé, és felkeltem a kedvenc helyemről.
Fogtam a neszesszeremet, meg a pizsimet, és elmentem zuhanyozni.
Sokáig folyattam magamra a forró vizet, hogy valamennyire megnyugodjak tőle, de a tervem nem vált be.
A hasamból a kellemetlen bizsergés nem távozott, de még csak nem is enyhült.

Elhatároztam, hogyha természetes úton nem sikerül barátot szereznem, majd a mágiára hagyatkozom. Ki hinné, hogy egy bájital ennyi mindenre jó!?
Ki tudja, talán még egy pasit is sikerül elővarázsolnom.

Reggel alig tudtam kikecmeregni az ágyamból.
Este tévedtem. Nem tudtam elaludni, ha meg el is aludtam pár órácskára, a visszatérő rémálmom miatt minduntalan felriadtam.
Álmomban az új suliban voltam. A többiek ujjal mutogattak rám, lenéztek, és kiközösítettek.
De ami a legrosszabb volt, hogy mindenki tudta mi vagyok. Boszorkány. Mindenki ezt kiabálta nekem, a tesómat - az egyetlen menedékemet a rosszakaróim elől -, sehol sem találtam. Kerestem mindenhol, végül az iskola menzáján bukkantam rá. Egy egész csapat ülte körül, és hallgatta a történetét.
A történet rólam szólt.
Az esetlen, önbizalom hiányos, szürke kisegérről, aki folyton bénázik… jó, ez az igazság, de akkor is. Ahogy ott ült, és nevetett rajtam. Szörnyű volt.
Mikor észrevett, rámnézett, felemelte a kezét, és ezt kiáltotta: Szerencsétlen.
És az épületet megtöltötte a kárörvendő kacajok hátborzongató és megalázó robaja.

Én, mint a legtöbb ember, nem ébredtem fel a legrosszabb résznél. Ó nem. Én ebben is más voltam. Nekem még ezt is el kellett viselnem.

Elmentem zuhanyozni, ugyanis a sok rémálomtól tiszta verejték voltam.
Sietnem kellet, fél órám volt a sulibusz indulásáig.
Öt perc múlva egy törölközőbe csavarba jöttem ki a szobámból nyíló fürdőszobából. Magamra kaptam egy fekete melltartó-bugyi párost, majd megálltam a szekrényem előtt.
Gondoltam, az első napon legalább a ruhám miatt ne kelljen szégyenkezni.
Kiválasztottam egy fekete csőfarmert – a kedvenc fazonomat, egy fehér ujjatlan trikót, és egy fekete bolerót. Majd felvettem az elmaradhatatlan fekete-fehér tornacipőmet.
Anyu sokat nyúz vele, hogy hordjak „rendes” cipőt, de mit csinájak? Nekem ez a rendes, még ha ősz is van, még ha hamar beázik is. Ebből nem engedek.

Fogtam az előre bepakolt tatyómat, és lesiettem a lépcsőn. Maradt tizenöt percem.
Kenny már az ebédlőasztalnál ült, és egy tál gabonapelyhet reggelizett.
Gondoltam nekem is jó lesz az, így elővettem egy tálat, és leültem mellé.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Szia Hugi. – mondta teli szájjal.

A maga hatalmas egészében Kenny tényleg jó pasi volt, már ha mondhat ilyet az ember a saját bátyjára.
Barna haja kicsit hosszabb volt az átlagosnál, és mint mindig, most is szanaszét állt. Barna szeme szűkvágású, épp az enyém ellentéte. Karakteres, szögletes arcán ugyanaz a féloldalas mosoly vibrált, mint ahogy azt már megszokhattam.
Világos szakadt farmer volt rajta, egy barna-fekete kockás ing, amit egy fekete pólóra húzott rá, és tornacipő.
Na igen, az utóbbi úgy látszik örökletes nálunk. – erre a gondolatra picit elmosolyodtam.
- Félsz az első naptól? – nézett fel a táljából. Hangjából kihallottam a reménykedést, amiből arra következtettem, hogy ő is fél, és azt szeretné, ha ebben nem lenne egyedül.
- Aha.
- Előre tudom, hogy mi lesz… - mondta szomorúan.
Nem szívesen láttam szomorúnak. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett az a „kennys” mosolya, meg a szája szögletéből a gödröcskéi. Hiába volt már majdnem 18, ez még a gyerekkorából visszamaradt. Férfias, erőteljes arcán kicsit ugyan furcsán mutatott, de ettől függetlenül nagyon jól állt neki.

Felsóhajtottam. – Gyere, induljunk, mert lekéssük a buszt már rögtön az első nap. – álltam fel, és felhúztam őt is a székről.

Felvettük a kabátjainkat meg a táskáinkat és együtt indultunk a buszmegálló felé.

Pink Magic - 1. fejezet

A mágia mindig is létezett, és létezni is fog. Azzal a különbséggel, hogy míg régen máglyára vetették annak híveit, addig a mai világban mindenki varázsolni akar.
Nagy ház, új kocsi, milliók... és mindezekért csak suhintasz egyet a mindent tudó, rózsaszín pálcáddal. Mindenki ezt akarja, hisznek benne, de ez nem így működik.
Nekem elhihetitek…



Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.

Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.

A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.

A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.

- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.

Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.

- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk bla bla bla…
- Hát… hiányzik, de majd ideszokunk, hidd el. A ház meg szerintem tök baró. – nevetett fel.
Bárcsak én is így viszonyulnék a dologhoz. De a helyzet az, hogy elég lassan szokom meg az új dolgokat.
- Gyere, kezdjük el a pakolást. Jó lenne végezni mire apuék hazaérnek.
- Miért, mikor jönnek? – ha csak bevásárolni mentek, akkor lehetetlen hogy kész legyünk mindennel amíg hazaérnek.
- Elintézik a beiratkozásunkat is a suliba, szóval van még kábé két óránk.
Elkezdte egyenként kirakosgatni a dolgokat az elsőszámú, „KONYHA” feliratú dobozból.
- Óóó… ha ilyen csigatempóban akarsz pakolni, mégis hogy lennénk kész két óra alatt? – fújtattam, mintha komplett idiótának nézném. – Figyelj, és tanulj – mondtam kihívóan, és még kacsintottam is egyet a hatás kedvéért.
Felemeltem a kezem, és a doboz felé intettem. Egyből átjárt a már jól megszokott, furcsa bizsergés. A kettesszámú doboz kinyílt, és a dolgok elkezdtek repülni, át a nappalin, a konyhaszekrény felé.
- Így ni. – poroltam le a kezem, mintha nagy munka után lennék.
Kenny felnevetett, és folytatta a játékot.
Engem utánozva szintén intett a kezével, de most a konyhai berendezések egyszerre emelkedtek ki a dobozból, és mint egy örvény, keringtek Kenny feje fölött.
Volt ott minden.
Kés, turmixgép, sajtreszelő, tálak, kávéfőző, kenyérpirító, és a többi.
Majd csettintett egyet, és a dolog egytől egyig a helyükre kerültek.
- Hogy tetszett Hugi? – nevetett fel Ken, és elkezdett csikizni.
Alig kaptam levegőt, de ő tovább folytatta. – Na mivan kicsilány, nem mersz szembeszállni a nagy Kenny Andersonnal?
Irtó röhejes volt, ahogy ott állt szakadt farmerban, és egy szürke pólóban, amin már jócskán meglátszott az idő múlása. Mindezek mellett felszegte a fejét, de annyira, hogy szinte szabad betekintést nyertem az orrjárataiba.
Nevetnem kellett.
- Akkor a nagy Kenny Anderson most folytathatná a tudományát, mert a mégnagyobb Charles Anderson mindjárt hazaér, és lesz seggrepacsi, ha nem végzünk. – mondtam, és nevetve megpofozgattam az arcát.
- Hé! Ezt nem hagyom annyiban!
Felkapott, még tiltakozni se tudtam, nem mintha olyan sokat érnék egy majd’ 190 cm magas, csupa izom srác ellen a magam 160 centijével.
Elkezdett forogni velem a nappali közepén, és amikor már nem bírtam tovább, ledobott a kanapéra, én meg egyből elkedtem párnákat hajigálni a képébe.
Nem mintha tűrte volna, mindkét kezét felemelte, és a párnák csak úgy záporoztak a képembe. Még ki sem tudtam nyitni a szemem.
- Állj… Áááállj! Ken, könyörgöm. – rikácsoltam, aztán már csak a súlya alatt besüppedő kanapét érzékeltem, miszerint lehuppant mellém.
Lihegtünk a párnacsatánktól, és még mindig nevettünk.
Jó hosszan kifújtam a levegőt, és körbepillantottam a nappalin.

Mindenhol szétszóródott párnák, a szőnyeg felgyűrve, és néhány pihe is szállingózott a levegőben ráadásként.
Na igen. Ilyen az, amikor két boszi igazán jól szórakozik.