Pink Magic - 5. fejezet

A suliban töltött idő alatt folyton csak a bulira tudtam gondolni. Na meg persze a házigazdára…
Ez egy izgi nap volt.
Nem tudtam mi lett volna, ha Britney-t nem beszélem le az álláspontjáról.
Persze már elgondolkodtam rajta korábban is. Elképzeltem, hogy valaki rajtakap, és nem tudom lebeszélni. Elképzeltem azt is, hogy el kell költöznünk olyannyira szeretett otthonomból, New Yorkból.
Habár ez nem számítana… az otthonom már Brooklyn. Akár szeretem, akár nem.
Persze nem emiatt jöttünk el. Csak annyi történt, hogy anyu és apu megunta a nagyvárosi életet. Meg bepánikoltak a tömegtől. Hiába, NY-ban nem rejtőzhet el az ember. Mindenhol egy csomó ember van, és örökké nem lehetünk a négy fal között.

Amikor hazaértem, már délután négy volt.
- Halihó! – jöttem be az ajtón. Anyu rohant ki a konyhából lisztes arccal, kezében egy fakanállal.
Felvontam a szemöldököm.
- Szia Kicsim! – nyomott egy puszit az arcomra. – Mi volt a suliban?
Ó, ha ő azt tudná…
- Csak a szokásos. Te sütsz? – töröltem le az arcát a kezemmel.
- Próbálok. – mosolyodott el.
- Segítsek valamit? Úgysincs mit csinálnom…
- Ó dehogyis nincsen! Ugye nem akarsz megint hármas átlaggal végezni?
- De anyu… ez… figyelj, nem kell tanulnom ahhoz, hogy jó jegyet kapjak – ütögettem meg a fejem. – Boszorkány vagyok, elfelejtetted? Majd… csinálok egy főzetet, vagy elmondok egy igét, akármi. De tanulni… azt nem! Légyszi… - néztem rá kiskutyaszemekkel. – Tudod, hogy igazam van…

Anyu többször is kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Talán ellenkezni akart, aztán meggondolta magát.
Nem hazudtam. Tényleg nem szoktam tanulni, és bár a mágia nem mindig százszázalékos segítség, de a hármas úgy is összehozható.
- Na, nembánom. Viszont a segítséged tényleg jól jönne. A konyhában iszonyú rendetlenség van és neked ez úgyis egyszerűbben megy…
- Oké, persze. Csak átöltözök.

Felrohantam a lépcsőn, be a szobámba.
A táskámat ledobtam az ágyam mellé, és a szekrényem elé futottam.
Miközben a ruháimat túrtam át, egy inget és egy kényelmes farmert keresve, dúdoltam.
Igen, engem is meglepett. A költözés miatt elég morci voltam, de most különösen jó kedvem volt. Mégiscsak a suli legmenőbb sráca hívott meg a bulijába személyesen!
Ja, és ha ez nem volna elég, a suli bálkirálynőjét meg én oltottam le.

Jókedvvel dobtam le magamról a pólómat épp, mikor az ajtóm kinyílt, és Kenny jelent meg előtte.
- Úristen! – kaptam magam elé a már levetett pólómat, hogy takarjak magamból valamennyit. – Kopogni nem tudsz?
- Wow, hugica! Jól áll neked a fekete – vigyorgott a csipkemelltartómra célolozva.
- Jaj, Kenny… - mosolyodtam el én is elpirulva. – Fordulj el.
Elfordult, én pedig magamra kaptam az itthoni gönceimet.
- Oké.
- Szóval a Liam fazon téged is meghívott?
- Öhm… aha, miért? – zavaromban elkezdtem rendezgetni a ruháimat az ágyon.
- Csak kérdem. Rendes arc, mi? – ez meg mi? Miért kérdezget Liamről?
- Ja. Nagyon… – helyes, szívtipró, Adonisz – rendes.
Ken kacsingatások közepette kiment a szobámból. Már épp szólni akartam neki, mivel az ajtót nyitva hagyta, amikor megállt pár méterre az ajtóm előtt és intett az ujjával. Az ajtóm bevágódott.

Lerobogtam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt.
Anyu még mindig a muffin tésztájával volt elfoglalva.
- Abban – intettem a tál felé – biztos ne segítsek?
- Nem, nem köszi, megoldom.
- Hát oké… - és elkezdtem a helyére pakolni a dolgokat, persze nem a hagyományos módon.
Megint az erőmet használtam, vagy az úgymond képességeimet. Szerettem a dolgot, de adományként sosem tudtam rá gondolni. Adomány ahhoz, hogy kirekesztettként érezzem magam meg különcnek. Na ne!
- Na, ez kész. Még valami esetleg?
- Beszélgessünk.
Hajaj, ez már rosszul kezdődik…
- Camil, tudom, hogy nem rajongtál ezért az egész költözés dologtól… szóval… Kicsim, én nem akarom hogy ez miatt rosszul érezd magad – simogatta meg a kezem.
- Nem érzem magam rosszul, anya, csak épp, még új az egész, de majd megbékélek vele, ismersz.
- Tudom. – mosolyodott el. – Az én okos nagylányom… na, gyere ide! – ölelt magához.
Amiben az volt a legjobb, hogy tudtam, komolyan gondolja. Tényleg bántja a dolog, és tényleg elhiszi, hogy majd más lesz, mert én… ilyen vagyok. Alkalmazkodom, és ez jó, de mégis. Ugyan mit érnék vele, ha siránkoznék a régi dolgokért?
Vissza már nem megyünk, már semmi sem lesz olyan, mint New Yorkban. Az az élet tökéletes volt. Legalábbis nekem biztosan.

- Camilla, telefon! – kiabált Ken a nappaliból.
Odafutottam, és egy fejbevágás kíséretében – a Camilláért - kikaptam a kezéből a telefont.
- Igen? – szóltam bele.
- Jaj, de jó hallani a hangod. Annyira hiányzol.
A meglepetés miatt a szám tátva maradt.
- Hannah, tényleg te vagy?
Láttam, hogy anyu kikukkant a konyhából.
- Hát persze hogy én vagyok! Kimás? Na, mesélj, milyen Brooklyn?
- Hát nem egy NY! Unalmas, de…
- De?
- Hát szóval, van ez a srác…
Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén barátnőm rikácsol.
- Egy fiú? Hogy néz ki? Mi a neve?
- Igen, ő… fantasztikus. Liamnek hívják, és annyira édes! A suli legmenőbb pasija, és meghívott egy buliba, amit ő tart! – annyira hihetetlennek hatott még nekem is.
- Ezt nem mondod… jaj, nagyon szurkolok! Biztos odavan érted, gyönyörű vagy Camy!
- Meggágyultál? A suli legmenőbbike, hahó! Én meg csak… én vagyok.
- Hát épp ezaz! Te tökéletes vagy, hidd már el! Okos vagy, szép, kedves… fényezzelek még?
Nevetnem kellett. – Hát köszi, ez már kellett az egómnak.
Ő is nevetett.
- Barátnők? – ezt már fele olyan lelkesedéssel mondta.
- Mindig te maradsz a legjobb barátnőm Han, ezer éve ismerlek.
- Tudom csak… ez már más. Már nem vagy itt, és tényleg… azt akarom hogy barátkozz. Nem zavar, hidd el. Emiatt ne érezd magad rosszul.
- Köszönöm Hannah. – sóhajtottam. – Igazából van pár lány… velük ültem a buszon, aztán egészen összehaverkodtunk. Jófejek, de a nyomodba sem érnek.
- Hát azt ajánlom is.
Nevetés.
- És ott mi a helyzet?
- A szokásos… pörgés van, ma is lesz egy nagy buli, és igazából mennem is kéne készülődni, ha nem akarok elkésni.
- Oké, persze, menj csak. Érezd jól magad!
- Kösz, Cam.
- Szia… - köszöntem el a legjobb barátnőmtől.
- Szia! Puszi.

Jaj, annyira hiányzik!
Francos Brooklyn!
Mérgelődtem egy sort, aztán felmentem a szobámba, hogy a naplómnak öntsem ki a szívemet.