PM - Rózsaszín mágia - 8. fejezet

Aput végül sikerült megdumálnunk.
A kimenőnk pontban hajnali háromkor véget ér, haza pedig kizárólag együtt jöhetünk…
Nekem nem volt semmi kivetnivalóm apa kitűzött időpontjában. Bár Liammel egész reggelig el tudtam volna lenni, testvérem alkoholfogyasztási szokásait nézve örültem, hogy mielőbb haza kell jönnünk.

A tökéletes ruhát még mindig nem találtam meg, pedig lassan két órája azon gondolkoztam.
Az ágyamon egy fél méteres ruhakupac árulkodott a megteremtett és felpróbált darabokról, ám de egyik sem bizonyult elég jónak.
Az egyik túl rövid, a másik túl szexis, a harmadik túl elegánsnak hatott.
Ha lenne valami, amin elindulhatnék… Liam kedvenc színe, vagy akármi…
De rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem eléggé a fiút. Nem tudom mit szeret, hogy mi az, ami tetszik neki. Egyáltalán fontos, hogy milyen ruha van rajtam? Tényleg egy olyan pasit szeretnék magamnak, akinek az számít, mit viselek?
Az ember azt hinné, ez nem fontos. Részletkérdés, a szerelem nem ezen alapul.
Igaz, a szerelem nem, de az első (na jó, sokadik) benyomás…

Kis idővel ez után beugrott egy jónak tűnő kombináció…
Piros-fekete kockás, mell alatt megkötött rövid ing fehér trikóval, egy mini, felsőcombig érő sötét, szaggatott farmernadrág klasszikus, fekete magas sarkúval.
Ahogy már magamon is szemrevételezhettem ezeket a darabokat, rá kellett jönnöm, hogy igen, ez tényleg tökéletesen mutat rajtam. Sportos és szexis. Épp az én stílusom.

Mikor már a hajammal is kész voltam, amiket apró, dús csigákká göndörítettem, jöhetett a smink. A szokásos fekete, füstös-cicás szemfesték, és piros rúzs az ajkaimra.
A végeredményen majdnem sírva fakadtam. Gyönyörű voltam, és ettől magabiztosnak éreztem magam.

A zsebembe süllyesztettem a mobilom, és némi pénzt, majd kimentem a szobámból.
A nappaliba érve láttam, hogy Kenny anyuval és apuval beszélget. A szóvégeket elcsípve azt vettem ki, hogy épp rólam folyik a beszéd. Ha jól vettem ki, apu éppen rásózta Kennyre a „megbízható és vigyázó báty” szerepét, és addig nem engedte elmenni Kent, amíg az esküt nem tett biztonságos, és józan állapotban való hazaszállításomról. Szuper…

- Khm… Kenny, indulni kéne, már tíz múlt… - sétáltam oda, mintha csak akkor léptem volna a szobába.
- Ó, aranyom, gyönyörű vagy! Hát nem gyönyörű, Jack? – fordult anyu apuhoz, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben…
- Anyu… ne már… - idegességemben Kenny mellett toporogtam, azt várva, hogy mikor húzhatunk már el végre.
- Tényleg csodaszép vagy, Kincsem – mosolygott rám apa.
- Köszi… viszont most már tényleg indulnunk kéne…. – néztem könyörgően Kenre.
- Oké, oké, látom nem akarsz semmiről sem lemaradni… - vigyorgott Kenny, és nekem erősen az volt a benyomásom, hogy Liamre céloz…
- Szia anyu, szia apu – pusziltam meg őket egymás után, majd elkezdtem kifele húzni a testvéremet.


Reynoldsék, mint megtudtam Kennytől, csak néhány sarokra laktak tőlünk, így a rövid utat testvérem hatalmas, fényesfekete motorján tettük meg.
A hatalmas gép úgy dorombolt alattam, mint egy éhes tigris.
Kenny derekát fogva élveztem az arcomba süvítő szelet. Csak úgy, mint ő, én is imádtam a sebességet.

Az utcába érve már hallani lehetett a dübörgő zenét és a bulizó fiataloktól származó egyéb hangokat. A ház csodás csodás volt. Hatalmas, fényárban úszó. Az épület előtt a medence vize kéken csillogott az éjszakában, ahogy rávetődött a fény.
Míg néhányan csak a lábukat belelógatva italoztak és beszélgettek, voltak, akik póló és gatya nélkül ugrottak a vízbe.
Az ablakokon át az alsó és felső szinteken is ringó testeket lehetett látni, nevető arcokat, sok üveg sört és más kedvcsinálót. De volt olyan emeleti szoba, amelyekben sötétség honolt.

- Na, ez jónak tűnik… - villantotta ki fogait Ken, ahogy leparkolta a motort.
- Csak ne idd le magad a sárga földig… tudod mit tesz velünk az alkohol, és nem akarunk feltűnést… - súgtam oda neki figyelmeztetőn.
- Tudom, tudom, nem lesz gond – vetette még oda, majd kézen fogott, és elindultunk a ház felé.

Átverekedtük magunkat a táncoló párokon Liamet keresve. Végül egy kanapé mögött állva találtunk rá, ahogy két fiút üldözöl.
Szűk, fekete póló volt rajta, ami alól kirajzolódtak izmos bicepszei. Az alsó részét a kanapé támlája eltakarta előlem…
- Hé, Liam! – húzott engem is magával Kenny. Már most teljesen bűvöletbe ejtett a mosolya, ahogy a hang felé kapta a fejét, és üdvözölte a bátyámat. Nem tudtam levenni róla a szememet. A rövid üdvözlés után rám irányította a figyelmét. Hosszan végigjártatta rajtam a szemét, tekintete az arcomon állapodott meg.
- Gyönyörű vagy, Camil… - a kisfiús, félénk mosoly, ami most az arcán volt, teljesen elvarázsolt. Elképesztő ez a srác. Én ejtem zavarba a kinézetemmel, amikor már több száz csajjal volt dolga? Ez olyan képtelenség. De épp ez volt, ami megfogott benne már az első pillanatban. Mert ő nagyon is tudatában volt annak, hogy mások mennyire felnéznek rá, irigylik és akarják, de mégsem volt elszállva magától. Ugyanúgy zavarba lehetett hozni, mint egy átlag fiút, ugyanúgy nézett rám, mint én őrá. Teljesen megigézve…
- Öhm… köszi… te sem panaszkodhatsz – tekintetem a bicepszére, és az izmos mellkasára irányult, és láttam, hogy erre az ösztönös és őszinte megnyilvánulásomra elmosolyodik.
- Akarod, hogy körbevezesselek? – tette fel a kérdést egy pimaszul szexi mosoly kíséretében.
- Persze… - csak ámulni tudtam. Egy értelmes gondolat sem volt a fejemben abban a pillanatban.
- Nem gáz, ha elrabolom a hölgyet, Ken?
- Ó, nem hiszem… - vigyorgott rám sokat sejtetően. – Vidd csak, haver – azzal megveregette Liam vállát, majd eltűnt az italbár irányában.
- Gyönyörű ez a ház, tényleg – mosolyogtam Liamre.
- Pedig még nem is láttál semmit… gyere, körbevezetlek. Kérsz addig egy italt?
- Igen, egy sör most jól esne.
- Akkor pillanat és jövök. El ne menj… - megremegtek a lábaim az utolsó szavaitól: el ne menj…
Ugyan már. Elmenni? Én? Tőle? Ahhoz még hat vontató is kevés lenne…

PM- 7.fejezet

Ó, istenem, ezt a megalázottságot… tisztára leszerepeltem Liam előtt. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, miért? – emésztettem magam, miközben a lánymosdó egyik kabinjában, a lehajtott WC-ülőkén lógattam a lábam. – De mégis édesnek nevezett. És ahogy mondta… - nyaltam meg a szám szélét, amint magam elé képzeltem a jelenetet, no meg Őt.
Ez a fiú, istenkém, nem is tudtam, hogy létezik ilyen… én, én teljesen elveszek a szemeiben, és forróság tölt el, mikor hozzám ér, az illata megbolondít…

Ahogy kicsit kitisztult az őrült vágy a fejemből, és kezdtem tisztán látni a dolgokat, rádöbbentem, nem mentem be órára. Mit csinálok, ha ez a szüleim fülébe jut? Jókislány lévén ilyet még sosem tettem. De nem hogy nem lógtam, a többi tinédzserrel ellentétben nem cigiztem, - habár azt egyszer tizennégy évek korunkban kipróbáltuk Hannahval a szobámban, ahol azóta is ott virít egy fekete csikknyom a parkettán, ugyanis barátnőm a fulladás és köhögés közben elejtette, van ilyen. Nem ittam, mert olyankor nem tudtam uralni az erőmet, legalábbis nem teljes mértékben. És ami a legfontosabb, nem pasiztam. Leszámítva Adam Nickolsont nyolcadikban, akivel majd fél évig voltunk együtt, de aztán ő kezdett hiányolni valamit, amire én még nem voltam kész, így szakított velem. Szóval, nem volt túl sok tapasztalatom a fiúk terén. Nem éreztem még sosem ilyen mindent elsöprő, intenzív testi-lelki vágyódást egy fiú iránt sem. De Liam… ő annyira izgalmas, és jóképű, na meg népszerű… mindenki isteníti, és mégsincs elszállva magától. Liam Reynolds tökéletes, és szemmel láthatóan érdeklem. Én érdeklem, és nem Christy, vagy a seggnyaló sleppje, hanem csakis és kizárólag én, Camil.

Ez a gondolat boldogsággal öntött el, ami egész a lábujjaimtól kúszott végig, a gyomromban röpködő pillangókat hagyva, szívem dübörgő mélyéig.
Felkeltem a WC-ülőkéről, és kiléptem a kabinból. A tükör elé állva végigszántottam a hajamon a táskámból kibányászott fésűmmel, aztán kis szájfény került fel az ajkaimra, és fekete festék a pilláimra. A tükörbe nézve cuppantottam egyet, majd hosszú, barna, oldalt elválasztott hajamat eligazgattam a vállam két oldalán.
- Hm, nem is rossz – dünnyögtem magam elé.
Az órám 9: 50-et mutatott, vagyis még volt tíz percem a csengetésig. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerrel beolvadok a tömeg közé, és nem szúr ki a matektanár, hogy mégis miért nem mentem be az órájára.

Ha arra gondoltam, hogy a mai napon még találkozok Liammel, hirtelen a lila, bő, félvállas pulcsim és világoskék koptatott farmerem nem tűnt jó választásnak. Ha el akarom csábítani – ami minden kétséget kizárólag így van -, akkor valami szuperszexi göncben kellene mutatkoznom előtte.
Gondolkodtam. Vajon mi volna a tökéletes választás? Esetleg egy rövid kis szoknya mélyen dekoltált ujjatlannal? Nem, csábos akartam lenni, de nem ribancos, szóval ez kizárva.
Hirtelen eszembe jutott valami, és már le is hunytam a szemem erősen koncentrálva. Illúziót szítottam magamról az elképzelt ruhában, és hagytam, hogy boszorkány énem felülemelkedjen a normális-lány önmagamon. Éreztem, amint bőröm felforrósodik, testemen bizsergető hullám száguld végig, és egy pillanatra megáll az idő, hogy illúzióm felválthassa a valóságot. Sikerrel jártam.

Felhangzott az éles hang, és pillanatok múlva többtucatnyi diák özönlött a folyosókra. Én még utoljára végignéztem magamon a tükörben, majd kinyitottam a mosdóajtót, és kiléptem a tömeg közé. Teljesen közömbös voltam, senkinek sem tűntem fel a többiek között, egészen addig, amíg a szekrényemhez értem.
- Hú Camil, király ez a gönc – mért végig Britney irigykedő pillantással. – Hol szerezted?
Most mondtam volna azt, hogy „á, ez? Semmi különös, épp pár perce varázsoltam elő az elmémből.”? Inkább nem.
- Mm, ezt? Á, ezer éves darab – na jó, ezt még én sem hittem el teljesen. Vörös, mélyen dekoltált V-nyakú pulcsim inkább hasonlított valami Gucci cuccra, mintsem „ezer éves” darabra. Fekete, szűkszárú nadrágomat éppen úgy alkottam meg, hogy kiemelje, és még hosszabbá és formásabbá tegye lábaimat. Ugyancsak fekete, tűsarkú csizmám a legújabb divat szerint volt kialakítva.
- Aha, hát… nem rossz. – köhintett egyet Brit. Csak én vettem észre a hangjából csendülő irigységet? Hát, végül is, vehetném dicséretnek is.
- Köszi – bólintottam, megejtve egy apró mosolyt. – Ha akarsz, átjöhetsz egyik nap, van egy csomó cuccom, ami szerintem remekül illene hozzád – vigyorogtam rá kedvesen. – És Kennynek biztos tetszenél bennük. – súgtam oda neki bizalmasan és kajánul vigyorogva.
- Tényleg? – nézett rám hálásan. – Hát, köszi Cam, esetleg benézhetek valamikor.
- Király.
- Öhm, mindjárt becsengetnek. Milyen órád lesz?
- Rajz.
- Kár. Nekem angol – forgatta a szemét. – Mm, akár ma is átmehetek, ha gondolod.
- Uh, jó lenne Brit, de nekem ma nem jó… tudod, Liam meghívott a bulijára, és hát, arra kell készülődnöm.
Barátnőm hüledezett a válaszom hallatán. Nem hitt a fülének. Gondolom… az új lány Liam Reynolds oldalán? Tényleg hihetetlen. – vagy mégsem.
- Bakker… te aztán szerencsés vagy. A suli legfelkapottabb fiúja, mi? – vetett rám egy elismerő pillantást. – Én már az első nap láttam, hogy itt valami lesz. Úgy tátottad rá a szád, mint egy hal.
Elvörösödtem. Ennyire nyilvánvaló lett volna?
- Á, nem arról van szó. Egyszerűen csak kedves akart lenni – mondtam, bár magamban nagyon reméltem az ellenkezőjét.
- Ó, hát, velem is lehetne… kedves – kacsintott rám Britney, mire én játékosan a vállába bokszoltam.
- Inkább menjünk órára…
- Az ám hercegnő, nehogy lekéss a lovagodról… - nevetett, majd elfordult, és elment a termek felé.


Otthon az üres ház fogadott. Anyu és apu még dolgoztak, Kenny pedig, úgy látszik, még mindig a suliban volt.
Felmasíroztam a szobámba, a táskámat egyből az ágyra dobtam, majd lekaptam a naplómat a polcról, amit mindig a mögött a borzalmas kerámia-egyszarvú mögött rejtegettem.
Letelepedtem kedvenc párkányomra, és körmölni kezdtem, vagyis csak akartam, de a Mrs. Reynolds és a Camil Reynolds firkálásoknál többre nem futotta. Ábrándozva kanyarítottam minden egyes betűt a lapra, és mire észbekaptam hogy mit csinálok, már egy egész oldalt telefirkáltam a hülyeségemmel. Ez milyen ciki.

Időközben megérkezett anya, apa és Kenny. Anyu fel is jött megkérdezni, milyen volt a napom, és hogy készítsen-e nekem valami kaját. Én azt mondtam, igen, úgyhogy a konyhában kötöttem ki, egy szalámis melegszendvicset csipegetve-ropogtatva.
- Kicsim, nem ma lesz az a híres bál? – anyu a konyhapult körül sürgött-forgott, takarított.
- Buli, nem bál. És igen, tényleg ma lesz – néztem fel a tányéromról.
- És, mikor szándékozik hazajönni a kisasszony? – kapcsolódott be apu is a beszélgetésbe.
- Valamikor éjjel, gondolom – mormogtam, tudva, hogy most jön a tizenegyre-itthon-kell-lenned beszélgetés.
- Nanana. Éjjel? Legyen inkább… tizenegy óra.
Na mit mondtam?
- Nyugi apu, Hugi velem lesz, vigyázok rá – jött oda mögém Kenny, összeborzolva a hajam.
- Nem kell rám vigyázni… - dünnyögtem megbántottan. Még mindig úgy csinálnak, mintha tíz éves lennék. Pedig igenis tudok magamra vigyázni! Jobban, mint bárki.
- Na, így már más – mondta apa. – Akkor bőven elég lesz éjfélre hazajönni. Mindkettőtöknek.
Kennyből és belőlem egyszerre tört ki a felháborodás.
- Apaaaa!



PM-