12. fejezet

- Liam, te vagy az? – szorult el a torkom. Istenem, az nem lehet hogy látta… nem tudhatja meg…
A sírás szélén álltam, nem tudtam, mit tegyek, letagadjam-e, vagy bevalljam. Teljes pánik lett úrrá rajtam.
Az alak, mintha csak zavarban lenne, sűrű köhintések közepette állt fel az eldőlt kuka és a szétszóródott szemetek mellől. Más szituációban lehet, hogy még vicces is lett volna látni Liam-et egy kupac szemét közt guggolva, de most inkább volt a szitu horrorisztikus.
- Camil – nem volt ez kérdés, csak egy egyszerű kijelentés, mégis súlya volt. Nagyon, nagyon nagy súlya.
- Én… én csak… - néztem rá a könnyekkel küszködve.
- Camil…
- Nem tudom, mit mondhatnék…
- Nem kell… - nyelt egy nagyot – mondanod semmit. Legjobb lesz, ha én most… igen… - és már futott is visszafelé, hátra se nézve.

Valahogy ez még annál is rosszabb volt, mintha elmondtam volna neki. Most fél tőlem. Az egyetlen ember, akivel talán meg tudtam volna osztani a titkomat a későbbiekben, elmenekül előlem. Hát ilyen az én szerencsém.

Iszonyú sírógörcs tört rám, és ott, a sötét sikátor kellős közepén térdre rogytam.
Megint olyanért kell bűnhődnöm, amiről nem is tehetek. Nem én kértem, hogy különleges legyek, nem én akartam az egész boszorkányságot! Akkor miért nekem kell elszenvednem mindezt?

De most nem csak rólam volt szó. Ha Liam elmondja az iskolában, akkor nekünk végünk van. Ha csak nem nézik teljesen hülyének. De még így is… a gyanakvó Christy-nél biztos betenné a kaput.

El kell mondanom apuéknak, hogy mit tettem. Haza kell mennem.
Nagy nehezen felkeltem a hideg betonról, és elkezdtem a házunk felé futni.
Gyorsan hazaértem, a ház előtt járva láttam Kenny motorját a garázsban, és hogy a házban még mindig égnek a lámpák, tehát rám vártak.

Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ügyetlenül letöröltem a könnyeimet, amivel biztosan jócskán elkentem a vastag fekete csíkot a szemem körül is. De ez most nem tudott érdekelni.
Beléptem, de még az ismerős, otthoni illatok sem tudtak megnyugtatni.
Lassan elbotorkáltam a nappaliig, mivel biztos voltam benne, hogy ott várnak rám.
- Camil! – futott oda hozzám anya a nevemet sikoltva. – Úristen, nem tudod, mennyire aggódtunk érted.
- Jól vagyok – nyugtattam meg nem túl meggyőzően, és kelletlenül átöleltem a vállát.
A háta mögött apa szigorú tekintetével találtam szembe magam, de amit meglátta a szememben tükröződő érzéseket, arca ellágyult, és felállva a kanapéról elindult felém.
Ő is megölelt, de sokkal erősebben, mint mama. A karjai közt végre biztonságban érezhettem magam az este után. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mivel kell őket szembesítenem hamarosan. De az a dolog túl fontos volt, nem tűrt halasztást.

- Valamit el kell mondanom – mondtam halálos komoly hangon, mire arcuk még aggódóbbá vált.
- Mi történt, kicsim? – kísért apa a kanapéhoz, és leültetett.
- Én… - nem tudtam megőrizni a titkunkat, kellett volna mondanom, de ez így túl erősnek, túl… igaznak tűnt, ezért úgy döntöttem, kezdem a legeslegelején.
- Kicsivel három előtt elindultam megkeresni Kennyt, hogy indulnunk kéne már haza, de sehol sem találtam, pedig tényleg mindenütt kerestem .- itt nyomatékosan Kenny felé pillantottam – szóval nem találtam meg, így elindultam gyalog haza… - apa sötét pillantást vetett rám – mikor a sikátoron keresztül jöttem épp, hangokat hallottam, mintha valaki követne, és ettől… teljesen kiakadtam, mert eszembe jutottak azok az alakok, akik régen a nyomunkban voltak… akik elől ide kellett menekülnünk.
- A Vadászok… - anya hangja tele volt a régi emlékek borzalmas visszhangjával.
- Igen. Szóval elkezdtem komolyan félni, amikor ez a férfi egyszer csak ott termett előttem, és próbált… elkapni. Nem, nem vadász volt. Csak egy perverz. Szóval, elbántam vele, de miközben a képességemet használtam, megint hallottam magam mögött a neszeket, és rájöttem, hogy valaki látott, miközben tettem a dolgom.
Apa, anya és Kenny egyszerre szisszentek fel.
- Valaki… látta, ahogy varázsolsz?
- Pedig tényleg nem csináltam sokat, csak nekiröpítettem azt a szemetet a falnak.
- Ki volt az? – kérdezte Ken. – Ki látott meg?
A szemembe könnyek gyűltek, és iszonyatosan csípték a szemem, torkom elszorult.
- Liam… ő volt.
- Ó, jézusom… - nyögte Kenny, és fejét a kezeibe temette. – Pont ő…
- Na állj! Állj, állj, állj… ki a fene az a Liam? – kérdezte apu.
- Hogy ki ő? – pattant fel Kenny a fotelből idegesen, magából kikelve. – Az egyetlen igazi haverom a suliban. Ezen kívül Camil kibaszott szerelme! – szórt villámokat a szeme. Komolyan megijedtem tőle, mert még sosem viselkedett így velem. Sosem hibáztatott, vagy gyűlölt azért, amiről nem tehettem. Ő volt az egyetlen, aki megtudta ezt érteni, mindent, ami én voltam, mert őrá is ezt osztotta a sors. És most mégis gyűlölet hallatszott a hangából. De még mennyi!
- Sajnálom! – tört ki belőlem a sírás. – Én nem tudhattam…
- Talán nem ártott volna körülnézni előtte! – tornyosult felém, amitől még összébb húztam magam.
- De én… - megállás nélkül folytak a könnyeim.
- Kenny, most azonnal ülj le és fogd be a szád! – harsant apa hangja erősen.
- De hát mindent elcseszett!
- Nem tehet róla, és amint kitisztul a fejed, bánni fogod, hogy ilyeneket vágtál a fejéhez!
- Nem hinném! Meguntam, hogy mindig miatta szívunk. Hé, Cam, emlékszel még, ki keltette fel a Vadászok figyelmét? Nem? Hát akkor hadd világosítsalak fel róla, hogy bár egyszer sem mondtuk ki, mindnyájan tudtuk, hogy te nem voltál elég elővigyázatos. Ha akkor meghaltunk volna, az a te nyomorult elcseszettséged miatt lett volna! – kiabálta a képembe mindezt.
Nem hiszem el, hogy ezt mondta! Engem hibáztatott a múlt miatt… mindvégig magában tartotta, de miközben beszélgettünk, hülyéskedtünk vagy iskolába mentünk, mindvégig ott volt benne ez az érzés, hogy mindent én rontottam el.
És vajon a szüleim is igazat adtak neki ebben?
- Kenny… - hallottam elhaló hangjukat, miszerint ők is nagyon megütköztek a viselkedésén.
Nem akartam többet hallani, mert el sem tudtam volna viselni többet…
Karomat a fájdalomtól össze-összeszoruló hasamra szorítva menekültem el a szüleim szeme, Kenny megvetése, és az életem elől.