Pink Magic - 5. fejezet

A suliban töltött idő alatt folyton csak a bulira tudtam gondolni. Na meg persze a házigazdára…
Ez egy izgi nap volt.
Nem tudtam mi lett volna, ha Britney-t nem beszélem le az álláspontjáról.
Persze már elgondolkodtam rajta korábban is. Elképzeltem, hogy valaki rajtakap, és nem tudom lebeszélni. Elképzeltem azt is, hogy el kell költöznünk olyannyira szeretett otthonomból, New Yorkból.
Habár ez nem számítana… az otthonom már Brooklyn. Akár szeretem, akár nem.
Persze nem emiatt jöttünk el. Csak annyi történt, hogy anyu és apu megunta a nagyvárosi életet. Meg bepánikoltak a tömegtől. Hiába, NY-ban nem rejtőzhet el az ember. Mindenhol egy csomó ember van, és örökké nem lehetünk a négy fal között.

Amikor hazaértem, már délután négy volt.
- Halihó! – jöttem be az ajtón. Anyu rohant ki a konyhából lisztes arccal, kezében egy fakanállal.
Felvontam a szemöldököm.
- Szia Kicsim! – nyomott egy puszit az arcomra. – Mi volt a suliban?
Ó, ha ő azt tudná…
- Csak a szokásos. Te sütsz? – töröltem le az arcát a kezemmel.
- Próbálok. – mosolyodott el.
- Segítsek valamit? Úgysincs mit csinálnom…
- Ó dehogyis nincsen! Ugye nem akarsz megint hármas átlaggal végezni?
- De anyu… ez… figyelj, nem kell tanulnom ahhoz, hogy jó jegyet kapjak – ütögettem meg a fejem. – Boszorkány vagyok, elfelejtetted? Majd… csinálok egy főzetet, vagy elmondok egy igét, akármi. De tanulni… azt nem! Légyszi… - néztem rá kiskutyaszemekkel. – Tudod, hogy igazam van…

Anyu többször is kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Talán ellenkezni akart, aztán meggondolta magát.
Nem hazudtam. Tényleg nem szoktam tanulni, és bár a mágia nem mindig százszázalékos segítség, de a hármas úgy is összehozható.
- Na, nembánom. Viszont a segítséged tényleg jól jönne. A konyhában iszonyú rendetlenség van és neked ez úgyis egyszerűbben megy…
- Oké, persze. Csak átöltözök.

Felrohantam a lépcsőn, be a szobámba.
A táskámat ledobtam az ágyam mellé, és a szekrényem elé futottam.
Miközben a ruháimat túrtam át, egy inget és egy kényelmes farmert keresve, dúdoltam.
Igen, engem is meglepett. A költözés miatt elég morci voltam, de most különösen jó kedvem volt. Mégiscsak a suli legmenőbb sráca hívott meg a bulijába személyesen!
Ja, és ha ez nem volna elég, a suli bálkirálynőjét meg én oltottam le.

Jókedvvel dobtam le magamról a pólómat épp, mikor az ajtóm kinyílt, és Kenny jelent meg előtte.
- Úristen! – kaptam magam elé a már levetett pólómat, hogy takarjak magamból valamennyit. – Kopogni nem tudsz?
- Wow, hugica! Jól áll neked a fekete – vigyorgott a csipkemelltartómra célolozva.
- Jaj, Kenny… - mosolyodtam el én is elpirulva. – Fordulj el.
Elfordult, én pedig magamra kaptam az itthoni gönceimet.
- Oké.
- Szóval a Liam fazon téged is meghívott?
- Öhm… aha, miért? – zavaromban elkezdtem rendezgetni a ruháimat az ágyon.
- Csak kérdem. Rendes arc, mi? – ez meg mi? Miért kérdezget Liamről?
- Ja. Nagyon… – helyes, szívtipró, Adonisz – rendes.
Ken kacsingatások közepette kiment a szobámból. Már épp szólni akartam neki, mivel az ajtót nyitva hagyta, amikor megállt pár méterre az ajtóm előtt és intett az ujjával. Az ajtóm bevágódott.

Lerobogtam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt.
Anyu még mindig a muffin tésztájával volt elfoglalva.
- Abban – intettem a tál felé – biztos ne segítsek?
- Nem, nem köszi, megoldom.
- Hát oké… - és elkezdtem a helyére pakolni a dolgokat, persze nem a hagyományos módon.
Megint az erőmet használtam, vagy az úgymond képességeimet. Szerettem a dolgot, de adományként sosem tudtam rá gondolni. Adomány ahhoz, hogy kirekesztettként érezzem magam meg különcnek. Na ne!
- Na, ez kész. Még valami esetleg?
- Beszélgessünk.
Hajaj, ez már rosszul kezdődik…
- Camil, tudom, hogy nem rajongtál ezért az egész költözés dologtól… szóval… Kicsim, én nem akarom hogy ez miatt rosszul érezd magad – simogatta meg a kezem.
- Nem érzem magam rosszul, anya, csak épp, még új az egész, de majd megbékélek vele, ismersz.
- Tudom. – mosolyodott el. – Az én okos nagylányom… na, gyere ide! – ölelt magához.
Amiben az volt a legjobb, hogy tudtam, komolyan gondolja. Tényleg bántja a dolog, és tényleg elhiszi, hogy majd más lesz, mert én… ilyen vagyok. Alkalmazkodom, és ez jó, de mégis. Ugyan mit érnék vele, ha siránkoznék a régi dolgokért?
Vissza már nem megyünk, már semmi sem lesz olyan, mint New Yorkban. Az az élet tökéletes volt. Legalábbis nekem biztosan.

- Camilla, telefon! – kiabált Ken a nappaliból.
Odafutottam, és egy fejbevágás kíséretében – a Camilláért - kikaptam a kezéből a telefont.
- Igen? – szóltam bele.
- Jaj, de jó hallani a hangod. Annyira hiányzol.
A meglepetés miatt a szám tátva maradt.
- Hannah, tényleg te vagy?
Láttam, hogy anyu kikukkant a konyhából.
- Hát persze hogy én vagyok! Kimás? Na, mesélj, milyen Brooklyn?
- Hát nem egy NY! Unalmas, de…
- De?
- Hát szóval, van ez a srác…
Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén barátnőm rikácsol.
- Egy fiú? Hogy néz ki? Mi a neve?
- Igen, ő… fantasztikus. Liamnek hívják, és annyira édes! A suli legmenőbb pasija, és meghívott egy buliba, amit ő tart! – annyira hihetetlennek hatott még nekem is.
- Ezt nem mondod… jaj, nagyon szurkolok! Biztos odavan érted, gyönyörű vagy Camy!
- Meggágyultál? A suli legmenőbbike, hahó! Én meg csak… én vagyok.
- Hát épp ezaz! Te tökéletes vagy, hidd már el! Okos vagy, szép, kedves… fényezzelek még?
Nevetnem kellett. – Hát köszi, ez már kellett az egómnak.
Ő is nevetett.
- Barátnők? – ezt már fele olyan lelkesedéssel mondta.
- Mindig te maradsz a legjobb barátnőm Han, ezer éve ismerlek.
- Tudom csak… ez már más. Már nem vagy itt, és tényleg… azt akarom hogy barátkozz. Nem zavar, hidd el. Emiatt ne érezd magad rosszul.
- Köszönöm Hannah. – sóhajtottam. – Igazából van pár lány… velük ültem a buszon, aztán egészen összehaverkodtunk. Jófejek, de a nyomodba sem érnek.
- Hát azt ajánlom is.
Nevetés.
- És ott mi a helyzet?
- A szokásos… pörgés van, ma is lesz egy nagy buli, és igazából mennem is kéne készülődni, ha nem akarok elkésni.
- Oké, persze, menj csak. Érezd jól magad!
- Kösz, Cam.
- Szia… - köszöntem el a legjobb barátnőmtől.
- Szia! Puszi.

Jaj, annyira hiányzik!
Francos Brooklyn!
Mérgelődtem egy sort, aztán felmentem a szobámba, hogy a naplómnak öntsem ki a szívemet.

Pink Magic - 4.fejezet

A harmadik órán Nickyvel ültem az utolsó sorban.
Még mindig Liam hatása alatt voltam, ezért nem is nagyon figyeltem a tanórára.
- Miss Anderson!
Azok a szemek… istenem, létezik hogy már bele is zúgtam!?
Nicky megrúgta a pad alatt a lábam, mire feljajdultam.
- Mi van már?
Nem válaszolt, de a fejével a tanár felé bökött.
Mindenki engem figyelt. Ó, jaj…
- Miss Anderson, legyen szíves befejezni az álmodozást, és a táblára figyelni!
Lenéző pillantások, kacajok. Az előttem ülő szőke, hullámos hajú, pink ruhás cicababa hátrafordult. – Huh, még egy lökött csaj? Gratulálok, már csak te hiányoztál ide. – majd egy lenéző pillantással illetve elfordult tőlem.
Hát mit képzel ez?
- Ő Christy… ne is törődj vele. – grimaszolt Nicky.
- Hát, velem jobb ha nem húz ujjat! – mondtam kicsit hangosabban. – Hidd el, alul maradnál! – mondtam ezt már Christynek, mivel az előbbi megszólalásomra megint hátrafordult.
- Odanézz. Az aljanép lázad? – nevetett bele a képembe.
- Jobb, ha befejezed… - mondtam, de már éreztem is, hogy ég a szemem, és látásom elhomályosul. Késő volt.
A Christy padján lévő füzet kigyulladt, mire ő és a padtársa jajveszékelve felugrott a padból, a többiek meg sikongattak.
- Tűz van! Tűz van! – sipákolt egy lány a terem elejében.
Lenyugtattam magam, és a tűz elaludt. Hoppá, tényleg nem volt szándékos.
Még szerencse, hogy a tűzjelzőt nem sikerült beindítanom. Ha ennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen, talán jobb, ha nem megyek emberek közé.
- Ez meg hogy… hisz nem is oltottuk el… - ámuldozott Nicky.
- Ilyen a természet! – vágtam rá gyorsan, kábé két oktávval magasabb hangon.
Nicky tágra nyílt szemmel meredt rám, mire én megvontam a vállam.
- Nyugalom, nyugalom, üljenek vissza a helyükre! – mondta a tanár, mire a diákok ámuldozások közepette visszaültek a padokba, de Christy meg engem bámult. Meghökkent volt. Félt volna?
Visszaült, de amint helyet foglalt, hátra fordult hozzám.
- Ezt te csináltad? Ezt… én láttam hogy néztél! Én láttam! – az utolsó mondatot már szinte kiabálta, én pedig hátrahőköltem. Tényleg látta volna?
- Miss Durst, nem érzi jól magát? – állt meg a magyarázásban a tanárnő.
- Nem hisznek nekem ugye? Pedig igazam van! Nekem mindig igazam van, a fenébe is! – pattant fel a lány, és úgy nézett ki, mint aki begolyózott. Ez jó, így majd nem hisznek neki, de beszélnem kell vele, ki kell magyaráznom magam ebből az abszurd helyzetből.
- Kikísérné valaki Durst kisasszonyt az orvosiba? – tette fel a kérdést a tanár.
Rögtön fel is pattantam a padból. Itt az alkalom.
Nicky úgy nézett rám, mint egy hülyére, de én már rögtön meg is ragadtam Christy karját. Ellenkezett, de erősen fogtam.
Ahogy kimentünk a teremből, éreztem a hátamba fúródó pillantásokat.
Elengedtem Christine karját.
- Anyám… mi volt ez? Hogy csináltad? Mi vagy te?
- Nézd, nem tudom mit láttál, vagy hiszed hogy láttad, de valljuk be, egy ember sem képes a puszta pillantásával tüzet gyújtani. Vagy netán azt állítod, hogy hiperszonikus gyorsasággal odamentem a padodhoz, és tüzet raktam a füzetedből? Ugyanmár, ez beteges. Nem gondolhatod komolyan.
Láttam rajta, ahogy végiggondolja a dolgokat. Reméltem, sikerült meggyőznöm.
Én… - makogott. – Én nem is tudom mit magyarázkodok itt neked! De csak hogy tudd, azt nagyon meg fogod bánni, hogy beszóltál. Nekem senki nem szól be! Érted? Senki. – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét, és kihúzott, babakék szemét az enyémbe fúrta.
- Hát persze… elvégre te vagy itt a menő csajszi. Komolyan, az vagy! – bólogattam és helyeseltem színpadiasan. – Azt gondoltad, hogy tüzet csináltam a szememmel. Tényleg, nagyon menő! – nevettem.
Szinte majd megpukkadt dühében. Olyan volt, mint egy kivörösödött pulyka.
- Nagyon vigyázz magadra! – vetette oda még amolyan védekezésképp, majd eltűnt a mosdó irányában.
Kifújtam magamat, majd lecsúsztam a falnál, így a földön ülve találtam magam.
Megráztam a fejem, és a tornacipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, miközben visszagondoltam az előbbi jelentre.
Most komolyan én oltottam le az iskola királynőjét? Akinek mindenki a talpát nyalja? Akivel soha sem szállt még szembe senki?
Igen – és ez büszkeséggel töltött el.

Úgy négy méterrel mellettem kinyílt az ajtó, és valaki kilépett rajta.
Először nem láttam, hogy ki az, de aztán felém fordult. Liam Reynolds volt az. Az a fiú, aki az első órám előtt teljesen elvarázsolt, és most épp felém tart.
- Ő… hello, én csak… azt hittem rosszul vagy… - nézett le rám kérdő szemekkel. Milyen csodás szemek! Annyira mélyek, hogy szinte magukba szippantanak.
- Nem, nem, csak épp kijöttem. Az egyik lány rosszul volt, én meg kikísértem. – azt persze már nem tettem hozzá, hogy az a lány éppen a volt barátnője.
- Értem. – mosolygott. Milyen szép mosolya van! Az ajkai vastagok, és érzékiek. – - - - - Láttalak első órán – tette még hozzá.
Úr isten! Az első óra. Amikor úgy bámultam, mintha megkukultam volna.
Éreztem hogy fülig pirulok.
- Igeeen, öhm, bocsi tényleg. Nem tudom mi volt velem… - megint elkezdtem nézni a cipőm orrát. Még véletlenül sem néztem rá.
A következő reakciója, amit már észleltem, az az volt, hogy leült mellém a földre. A karjaink egymást súrolták. Hirtelen melegség öntött el, a gyomrom bizsergett, és a szívem hangosabban vert.
- Liam Reynolds vagyok. – nyújtotta a kezét. Én pedig elfogadtam.
Milyen meleg keze van… és puha.
- Én pedig Camil Anderson.
- Csak nem Kenny kishúga vagy? – kerekedtek el a szemei, de nem csak az övéi.
- Te ismered… a bátyámat? – dadogtam. Tisztára meglepett a dolog.
- Persze, második szünetben összefutottam vele, és eldumálgattuk az időt. Nagyon jófej srác – bólogatott.
- Az – helyeseltem én is.
- Szóval… meghívtam egy buliba. Holnap, este 9-kor kezdődik, és nálam lesz. Ő igent mondott, és nagyon örülnék, ha te is eljönnél.
Liam Raynolds meghívott egy buliba? Ahol csak a menő barátai lesznek ott? Hallottam már az ilyen bulikról.
Nuku szülő, sok pia, a szobában enyelgő részeg kamaszok, meg még ki tudja mi…
- Hát, nem is tudom… - kezdtem el a karkötőmmel babrálni.
- Jó buli lesz, ne csináld már. Gyere el! – vigyorgott rám, kivillantva tökéletesen fehér fogait.
Hirtelen elképzeltem, milyen lenne vele egy szobában a bulin…
- Elmegyek. – vágtam rá. – De, csak mert a tesóm is megy. Egyedül úgysem engednének el a szüleim – vallottam be.
- Szuper – állt fel a földről, majd felhúzott engem is. Szerintem be kéne menni órára. – mondta.
- Igen… persze, és köszi a meghívást. – majd elindult vissza a terem felé.
- Várj! – kiáltottam utána, persze nem túl hangosan, mire visszafordult. – Nem tudom hol laksz.
- Nyugi, holnap estig még beszélünk. – vigyorgott vissza, majd belépett az osztályterembe, nekem pedig melegség öntötte el a szívemet szavai hallatán: „még beszélünk”… - és milyen biztos volt benne.