LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. május 30., hétfő
Új fejezetek a FŐOLDALON!!!
Sziasztok!
Ezentúl megszűnik ez a bloghely, de a történetet FOLYTATOM, ezentúl a főoldalamon, vagyis a www.doo88twilightfic.blogspot.com
lesznek fennt!
A legújabb, a PM - 15. fejezete MÁR MEGTALÁLHATÓ a főoldalon!
Ezentúl megszűnik ez a bloghely, de a történetet FOLYTATOM, ezentúl a főoldalamon, vagyis a www.doo88twilightfic.blogspot.com
lesznek fennt!
A legújabb, a PM - 15. fejezete MÁR MEGTALÁLHATÓ a főoldalon!
2011. április 24., vasárnap
Új fejezetek - Rózsaszín mágia - 14.rész
Sziasztok:)
Bár nem gyűlt össze a kiszabott 90 szavazat, de mivel az EAM, a Álomlány és a PM között nagyon megoszlottak a szavazatok, és ebből a legtöbbet a PM kapta, úgy döntöttem, folytatom ezt is a GyÖ mellett:)
Köszönöm, hogy szavaztatok, hogy Liam és Camil szerelme folytatódhasson!:)
Jöjjön a 14. fejezet, amiből már olvashattatok részletet.
Pink Magic - 14.rész
CAMIL: Négy hét telt el. Nem mondhatom azt, hogy mindvégig a szobámban, a négy fal között ücsörögtem magamat sajnáltatva, bömbölve, vagy csak úgy magam elé meredve… nem. Igazából a nap nagy részében iskolában voltam. Majdnem minden napra választottam egy szakkört. Biológia, angol, rajz, festés, zeneszakkör… ezekkel nagyjából estig el is voltam, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Az, hogy új ismereteket tudhatok majd magaménak, kevésbé érdekelt, mint az, hogy az eszem ne folyton egy bizonyos ember körül forogjon.
Őt, akit nem nevezek nevén – mert az kimondhatatlanul fájna – nem sokszor láttam. Ez jó volt, mert segített nem gondolni rá. Viszont amikor egy-egy szünetben meg akadt rajta a szemem, az örömmel töltött el. Nem, nem is örömmel… inkább megkönnyebbüléssel. Igen. Megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy még van, hogy nem bujdosott el előlem, hogy ő képes volt tovább élni az életét.
Ő sosem nézett rám – egyetlenegyszer sem, de mintha mindig megérezte volna, mikor pillantok rá. Olyankor mindig nevetett, amolyan igazi, mindent bele jókedvvel.
Azt hallottam, megint összejött Christine Dursttal, az előző barátnőjével, az iskola üdvöskéjével, akinek annakidején felgyújtottam a padját. Ez azért kicsit rosszul esett. Tényleg ilyen könnyen túltette magát a történteken? Rajtam? De túlságosan is jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy az igazán szerep legyen, ha értitek, mire gondolok. Vagyis csak egy lehetséges válasz maradt: az a fiú, akit én ismertem, nem is volt soha. Nem volt igazi. De ha egyszer tényleg nem volt az, akkor az én szomorúságom, amit okozott, vajon miért tűnik olyan nagyon valósnak?
Ennek ellenére természetesen nem tudtam utálni Őt. Hogy is tudtam volna? Hisz szerettem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még soha, senki nem volt képes kiváltani belőlem.
Egyik délután, mikor a zeneszakkör 107-es termébe ballagtam éppen, valaki belém ütközött, aminek következtében az összes könyv, füzet meg papír a kőpadlón végezte szanaszét szóródva.
Csak egy valaki hajolt le mellettem, hogy segítsen összeszedni. És hogy ki, azt már az őt körüllengő illatból is tudtam. Ő volt az, életem szerelme, akivel már egy hónapja egy szót sem váltottam.
Teljesen megkövültem, csak néztem, ahogy a keze szélsebesen kapkodja össze a cuccaimat, és hogy közben talán azt se tudja, kinek segít épp.
Mikor végzett, felém nyújtotta a dolgaimat, de nem nézett a szemembe. Inkább mögöttem nézett valamit. A szívem összeszorult, és nem is engedett ki, amíg ő egy „hé, Christy” kiáltással ott nem hagyott a kezembe nyomott könyveimmel.
Még láttam, ahogy szájon csókolja a lányt, és egyik karját átdobja a válla felett.
Kifolytak volna a könnyeim, ha még maradtak volna. Sírtam, bömböltem volna, ha lett volna még erőm hozzá. Kibeszéltem volna a dolgot a barátnőimmel, ha volnának nekem.
De a helyzet az, hogy aki volt, Britney, Nicky és Leila… az úgynevezett barátnőim megelégelték, hogy nem lehet velem beszélni, hogy egy két lábon járó farönk vagyok. Nem mutattam ki az érzelmeim, nem is beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj. Nem nevettem, nem voltam szomorú, nem figyeltem oda, nem tudtak megbántani. Csak léteztem, azzal, hogy elfoglaltam magam olyan dolgokkal, amiket nem szerettem és nem is érdekeltek igazán.
Ez nem volt se jó, se rossz. Szimplán elengedhetetlen ahhoz, hogy ne őrüljek bele a mindennapokba.
LIAM: Négy elviselhetetlenül nehéz hét, 28 olyan nap, melyeken legszívesebben golyót lövettem volna az agyamba, hogy ne kelljen elviselnem a fájó perceket. Minden egyes nap látni az ő szenvedését, hogy úgy közlekedik a folyosókon, mint egy élőhalott. Csak néz maga elé, mindig egyedül van…
Az utálat olyan kifejezés, amit ezekben a napokban nem használtam magamra.
Hányinger kerülgetett, mikor tükörbe néztem. A múltamra gondolva azt kezdtem érezni, hogy az élet mindentől jogosan fosztott meg, sőt, még többet is megérdemeltem volna.
Az életem nem volt több egy 18 éve kifejlesztett álcánál. Egészen addig, amíg ez a lány meg nem jelent. Nem értettem magam, hiszen nem szabadott volna úgy éreznem iránta, ahogy.
Tiltott lett volna minden napot azért várnom, hogy őt láthassam, még ha csak távolról is.
Ellenségek voltunk több ezer éve, még a születésünk előtt megszabott szabályok miatt, habár ő ezt nem tudta.
Egy szörny voltam, aki magához édesgette, és saját vermébe esve beleszeretett egy olyan emberbe, akit a világon a legjobban kellett volna gyűlölnie…
CAMIL: Még több idő telt el, de már nem számoltam. Lassan anyu is lemondott arról, hogy jókedvre próbál deríteni, rájött, hogy most talán ez így jobb nekem. Könnyebb.
De én tudtam, hogy bántja a dolog.
Az egész ház halk volt, hideg és szomorú. Most nem hallatszott a bátyám és a saját nevetésem, ahogy együtt szórakozunk, hadakozunk, varázsolunk… Vagy ami ezelőtt szinte egy kellemes szokássá nőtte ki magát, az, hogy anyu reggelente kávét főz nekünk, apu a háta mögé oson, és játékosan átöleli. Csak úgy sugárzott belőlük a szerelem minden alkalommal.
De most? Maximum egy együtt érző, támogató vagy bátorító kézszorítás jutott nekik reggelente vagy esténként, meg az egész napos fárasztó munka, amit mindketten csak azért vállaltak el, hogy ne kellejen az itthoni hűvös hangulatban élniük – amiről nagyjából csak én tehetek -, csak amennyit feltétlen szükséges.
Rossz érzés volt, hogy miattam ilyen szomorúak, főleg anyu, de képtelen voltam bármit is tenni, hogy jobb legyen. Előbb magamban kell elrendeznem a dolgokat, aztán jöhet Kenny, bár kétlem, hogy ő békülni akarna, és azt is, hogyha tényleg így vélekedik rólam, hogy minden rossz okozójának tart, tudok-e majd vele a későbbiekben ugyanolyan feltétlen kapcsolatot tartani, tudok-e teljes mértékben a testvére maradni ilyen helyzetben.
És csak ezek után következik az, természetes velejáróként, hogy a szüleim is visszatérhetnek a normális kerékvágásba, és újra egy család lehetünk, amilyen mindig is voltunk.
De lehet, hogy most csak az tudna újra összekovácsolni minket, ha valami igazán rossz dolog történne velünk. És igen, épp ez az a gondolat, ami az utóbbi napokban belopta magát a tudatomba. Hogy valami rossz fog történni velünk.
Normális esetben most valami jónak kellene történnie, ugye? Kibékülni a barátommal, rendbe tenni a kapcsolatomat a bátyámmal.
De a mi családunk más. Mi nem vagyunk emberek, mi nem vagyunk átlagosak, nálunk rosszat rossz követ, nem pedig jó. És a jót is mindig beárnyékolja valami rossz (lásd a titkokkal terhes szerelmünket Liammel).
Szóval fel voltam készülve a legrosszabbra. És valahol, egész mélyen tisztában voltam vele, hogy ez a Vadászok visszatértét jelenti. Az örökös harc folytatódni készül.
Bár nem gyűlt össze a kiszabott 90 szavazat, de mivel az EAM, a Álomlány és a PM között nagyon megoszlottak a szavazatok, és ebből a legtöbbet a PM kapta, úgy döntöttem, folytatom ezt is a GyÖ mellett:)
Köszönöm, hogy szavaztatok, hogy Liam és Camil szerelme folytatódhasson!:)
Jöjjön a 14. fejezet, amiből már olvashattatok részletet.
Pink Magic - 14.rész
CAMIL: Négy hét telt el. Nem mondhatom azt, hogy mindvégig a szobámban, a négy fal között ücsörögtem magamat sajnáltatva, bömbölve, vagy csak úgy magam elé meredve… nem. Igazából a nap nagy részében iskolában voltam. Majdnem minden napra választottam egy szakkört. Biológia, angol, rajz, festés, zeneszakkör… ezekkel nagyjából estig el is voltam, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Az, hogy új ismereteket tudhatok majd magaménak, kevésbé érdekelt, mint az, hogy az eszem ne folyton egy bizonyos ember körül forogjon.
Őt, akit nem nevezek nevén – mert az kimondhatatlanul fájna – nem sokszor láttam. Ez jó volt, mert segített nem gondolni rá. Viszont amikor egy-egy szünetben meg akadt rajta a szemem, az örömmel töltött el. Nem, nem is örömmel… inkább megkönnyebbüléssel. Igen. Megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy még van, hogy nem bujdosott el előlem, hogy ő képes volt tovább élni az életét.
Ő sosem nézett rám – egyetlenegyszer sem, de mintha mindig megérezte volna, mikor pillantok rá. Olyankor mindig nevetett, amolyan igazi, mindent bele jókedvvel.
Azt hallottam, megint összejött Christine Dursttal, az előző barátnőjével, az iskola üdvöskéjével, akinek annakidején felgyújtottam a padját. Ez azért kicsit rosszul esett. Tényleg ilyen könnyen túltette magát a történteken? Rajtam? De túlságosan is jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy az igazán szerep legyen, ha értitek, mire gondolok. Vagyis csak egy lehetséges válasz maradt: az a fiú, akit én ismertem, nem is volt soha. Nem volt igazi. De ha egyszer tényleg nem volt az, akkor az én szomorúságom, amit okozott, vajon miért tűnik olyan nagyon valósnak?
Ennek ellenére természetesen nem tudtam utálni Őt. Hogy is tudtam volna? Hisz szerettem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még soha, senki nem volt képes kiváltani belőlem.
Egyik délután, mikor a zeneszakkör 107-es termébe ballagtam éppen, valaki belém ütközött, aminek következtében az összes könyv, füzet meg papír a kőpadlón végezte szanaszét szóródva.
Csak egy valaki hajolt le mellettem, hogy segítsen összeszedni. És hogy ki, azt már az őt körüllengő illatból is tudtam. Ő volt az, életem szerelme, akivel már egy hónapja egy szót sem váltottam.
Teljesen megkövültem, csak néztem, ahogy a keze szélsebesen kapkodja össze a cuccaimat, és hogy közben talán azt se tudja, kinek segít épp.
Mikor végzett, felém nyújtotta a dolgaimat, de nem nézett a szemembe. Inkább mögöttem nézett valamit. A szívem összeszorult, és nem is engedett ki, amíg ő egy „hé, Christy” kiáltással ott nem hagyott a kezembe nyomott könyveimmel.
Még láttam, ahogy szájon csókolja a lányt, és egyik karját átdobja a válla felett.
Kifolytak volna a könnyeim, ha még maradtak volna. Sírtam, bömböltem volna, ha lett volna még erőm hozzá. Kibeszéltem volna a dolgot a barátnőimmel, ha volnának nekem.
De a helyzet az, hogy aki volt, Britney, Nicky és Leila… az úgynevezett barátnőim megelégelték, hogy nem lehet velem beszélni, hogy egy két lábon járó farönk vagyok. Nem mutattam ki az érzelmeim, nem is beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj. Nem nevettem, nem voltam szomorú, nem figyeltem oda, nem tudtak megbántani. Csak léteztem, azzal, hogy elfoglaltam magam olyan dolgokkal, amiket nem szerettem és nem is érdekeltek igazán.
Ez nem volt se jó, se rossz. Szimplán elengedhetetlen ahhoz, hogy ne őrüljek bele a mindennapokba.
LIAM: Négy elviselhetetlenül nehéz hét, 28 olyan nap, melyeken legszívesebben golyót lövettem volna az agyamba, hogy ne kelljen elviselnem a fájó perceket. Minden egyes nap látni az ő szenvedését, hogy úgy közlekedik a folyosókon, mint egy élőhalott. Csak néz maga elé, mindig egyedül van…
Az utálat olyan kifejezés, amit ezekben a napokban nem használtam magamra.
Hányinger kerülgetett, mikor tükörbe néztem. A múltamra gondolva azt kezdtem érezni, hogy az élet mindentől jogosan fosztott meg, sőt, még többet is megérdemeltem volna.
Az életem nem volt több egy 18 éve kifejlesztett álcánál. Egészen addig, amíg ez a lány meg nem jelent. Nem értettem magam, hiszen nem szabadott volna úgy éreznem iránta, ahogy.
Tiltott lett volna minden napot azért várnom, hogy őt láthassam, még ha csak távolról is.
Ellenségek voltunk több ezer éve, még a születésünk előtt megszabott szabályok miatt, habár ő ezt nem tudta.
Egy szörny voltam, aki magához édesgette, és saját vermébe esve beleszeretett egy olyan emberbe, akit a világon a legjobban kellett volna gyűlölnie…
CAMIL: Még több idő telt el, de már nem számoltam. Lassan anyu is lemondott arról, hogy jókedvre próbál deríteni, rájött, hogy most talán ez így jobb nekem. Könnyebb.
De én tudtam, hogy bántja a dolog.
Az egész ház halk volt, hideg és szomorú. Most nem hallatszott a bátyám és a saját nevetésem, ahogy együtt szórakozunk, hadakozunk, varázsolunk… Vagy ami ezelőtt szinte egy kellemes szokássá nőtte ki magát, az, hogy anyu reggelente kávét főz nekünk, apu a háta mögé oson, és játékosan átöleli. Csak úgy sugárzott belőlük a szerelem minden alkalommal.
De most? Maximum egy együtt érző, támogató vagy bátorító kézszorítás jutott nekik reggelente vagy esténként, meg az egész napos fárasztó munka, amit mindketten csak azért vállaltak el, hogy ne kellejen az itthoni hűvös hangulatban élniük – amiről nagyjából csak én tehetek -, csak amennyit feltétlen szükséges.
Rossz érzés volt, hogy miattam ilyen szomorúak, főleg anyu, de képtelen voltam bármit is tenni, hogy jobb legyen. Előbb magamban kell elrendeznem a dolgokat, aztán jöhet Kenny, bár kétlem, hogy ő békülni akarna, és azt is, hogyha tényleg így vélekedik rólam, hogy minden rossz okozójának tart, tudok-e majd vele a későbbiekben ugyanolyan feltétlen kapcsolatot tartani, tudok-e teljes mértékben a testvére maradni ilyen helyzetben.
És csak ezek után következik az, természetes velejáróként, hogy a szüleim is visszatérhetnek a normális kerékvágásba, és újra egy család lehetünk, amilyen mindig is voltunk.
De lehet, hogy most csak az tudna újra összekovácsolni minket, ha valami igazán rossz dolog történne velünk. És igen, épp ez az a gondolat, ami az utóbbi napokban belopta magát a tudatomba. Hogy valami rossz fog történni velünk.
Normális esetben most valami jónak kellene történnie, ugye? Kibékülni a barátommal, rendbe tenni a kapcsolatomat a bátyámmal.
De a mi családunk más. Mi nem vagyunk emberek, mi nem vagyunk átlagosak, nálunk rosszat rossz követ, nem pedig jó. És a jót is mindig beárnyékolja valami rossz (lásd a titkokkal terhes szerelmünket Liammel).
Szóval fel voltam készülve a legrosszabbra. És valahol, egész mélyen tisztában voltam vele, hogy ez a Vadászok visszatértét jelenti. Az örökös harc folytatódni készül.
2011. március 22., kedd
Pink Magic- 14. rész - RÉSZLET - Szavazz erre és írj kommentárt!
CAMIL: Négy hét telt el. Nem mondhatom azt, hogy mindvégig a szobámban, a négy fal között ücsörögtem magamat sajnáltatva, bömbölve, vagy csak úgy magam elé meredve… nem. Igazából a nap nagy részében iskolában voltam. Majdnem minden napra választottam egy szakkört. Biológia, angol, rajz, festés, zeneszakkör… ezekkel nagyjából estig el is voltam, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Az, hogy új ismereteket tudhatok majd magaménak, kevésbé érdekelt, mint az, hogy az eszem ne folyton egy bizonyos ember körül forogjon.
Őt, akit nem nevezek nevén – mert az kimondhatatlanul fájna – nem sokszor láttam. Ez jó volt, mert segített nem gondolni rá. Viszont amikor egy-egy szünetben meg akadt rajta a szemem, az örömmel töltött el. Nem, nem is örömmel… inkább megkönnyebbüléssel. Igen. Megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy még van, hogy nem bujdosott el előlem, hogy ő képes volt tovább élni az életét.
Ő sosem nézett rám – egyetlenegyszer sem, de mintha mindig megérezte volna, mikor pillantok rá. Olyankor mindig nevetett, amolyan igazi, mindent bele jókedvvel.
Azt hallottam, megint összejött Christine Dursttal, az előző barátnőjével, az iskola üdvöskéjével, akinek annakidején felgyújtottam a padját. Ez azért kicsit rosszul esett. Tényleg ilyen könnyen túltette magát a történteken? Rajtam? De túlságosan is jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy az igazán szerep legyen, ha értitek, mire gondolok. Vagyis csak egy lehetséges válasz maradt: az a fiú, akit én ismertem, nem is volt soha. Nem volt igazi. De ha egyszer tényleg nem volt az, akkor az én szomorúságom, amit okozott, vajon miért tűnik olyan nagyon valósnak?
Ennek ellenére természetesen nem tudtam utálni Őt. Hogy is tudtam volna? Hisz szerettem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még soha, senki nem volt képes kiváltani belőlem.
Egyik délután, mikor a zeneszakkör 107-es termébe ballagtam éppen, valaki belém ütközött, aminek következtében az összes könyv, füzet meg papír a kőpadlón végezte szanaszét szóródva.
Csak egy valaki hajolt le mellettem, hogy segítsen összeszedni. És hogy ki, azt már az őt körüllengő illatból is tudtam. Ő volt az, életem szerelme, akivel már egy hónapja egy szót sem váltottam.
Telkesen megkövültem, csak néztem, ahogy a keze szélsebesen kapkodja össze a cuccaimat, és hogy közben talán azt se tudja, kinek segít épp.
Mikor végzett, felém nyújtotta a dolgaimat, de nem nézett a szemembe. Inkább mögöttem nézett valamit. A szívem összeszorult, és nem is engedett ki, amíg ő egy „hé, Christy” kiáltással ott nem hagyott a kezembe nyomott könyveimmel.
Még láttam, ahogy szájon csókolja a lányt, és egyik karját átdobja a válla felett.
Kifolytak volna a könnyeim, ha még maradtak volna. Sírtam, bömböltem volna, ha lett volna még erőm hozzá. Kibeszéltem volna a dolgot a barátnőimmel, ha volnának nekem.
De a helyzet az, hogy aki volt, Britney, Nicky és Leila… az úgynevezett barátnőim megelégelték, hogy nem lehet velem beszélni, hogy egy két lábon járó farönk vagyok. Nem mutattam ki az érzelmeim, nem is beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj. Nem nevettem, nem voltam szomorú, nem figyeltem oda, nem tudtak megbántani. Csak léteztem, azzal, hogy elfoglaltam magam olyan dolgokkal, amiket nem szerettem és nem is érdekeltek igazán.
Ez nem volt se jó, se rossz. Szimplán elengedhetetlen ahhoz, hogy ne őrüljek bele a mindennapokba.
LIAM: Négy elviselhetetlenül nehéz hét, 28 olyan nap, melyeken legszívesebben golyót lövettem volna az agyamba, hogy ne kelljen elviselnem a fájó perceket. Minden egyes nap látni az ő szenvedését, hogy úgy közlekedik a folyosókon, mint egy élőhalott. Csak néz maga elé, mindig egyedül van…
Az utálat olyan kifejezés, amit ezekben a napokban nem használtam magamra.
Hányinger kerülgetett, mikor tükörbe néztem. A múltamra gondolva azt kezdtem érezni, hogy az élet mindentől jogosan fosztott meg, sőt, még többet is megérdemeltem volna.
Az életem nem volt több egy 18 éve kifejlesztett álcánál. Egészen addig, amíg ez a lány meg nem jelent. Nem értettem magam, hiszen nem szabadott volna úgy éreznem iránta, ahogy.
Tiltott lett volna minden napot azért várnom, hogy őt láthassam, még ha csak távolról is.
Ellenségek voltunk több ezer éve, még a születésünk előtt megszabott szabályok miatt, habár ő ezt nem tudta.
Egy szörny voltam, aki magához édesgette, és saját vermébe esve beleszeretett egy olyan emberbe, akit a világon a legjobban kellett volna gyűlölnie…
Őt, akit nem nevezek nevén – mert az kimondhatatlanul fájna – nem sokszor láttam. Ez jó volt, mert segített nem gondolni rá. Viszont amikor egy-egy szünetben meg akadt rajta a szemem, az örömmel töltött el. Nem, nem is örömmel… inkább megkönnyebbüléssel. Igen. Megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy még van, hogy nem bujdosott el előlem, hogy ő képes volt tovább élni az életét.
Ő sosem nézett rám – egyetlenegyszer sem, de mintha mindig megérezte volna, mikor pillantok rá. Olyankor mindig nevetett, amolyan igazi, mindent bele jókedvvel.
Azt hallottam, megint összejött Christine Dursttal, az előző barátnőjével, az iskola üdvöskéjével, akinek annakidején felgyújtottam a padját. Ez azért kicsit rosszul esett. Tényleg ilyen könnyen túltette magát a történteken? Rajtam? De túlságosan is jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy az igazán szerep legyen, ha értitek, mire gondolok. Vagyis csak egy lehetséges válasz maradt: az a fiú, akit én ismertem, nem is volt soha. Nem volt igazi. De ha egyszer tényleg nem volt az, akkor az én szomorúságom, amit okozott, vajon miért tűnik olyan nagyon valósnak?
Ennek ellenére természetesen nem tudtam utálni Őt. Hogy is tudtam volna? Hisz szerettem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még soha, senki nem volt képes kiváltani belőlem.
Egyik délután, mikor a zeneszakkör 107-es termébe ballagtam éppen, valaki belém ütközött, aminek következtében az összes könyv, füzet meg papír a kőpadlón végezte szanaszét szóródva.
Csak egy valaki hajolt le mellettem, hogy segítsen összeszedni. És hogy ki, azt már az őt körüllengő illatból is tudtam. Ő volt az, életem szerelme, akivel már egy hónapja egy szót sem váltottam.
Telkesen megkövültem, csak néztem, ahogy a keze szélsebesen kapkodja össze a cuccaimat, és hogy közben talán azt se tudja, kinek segít épp.
Mikor végzett, felém nyújtotta a dolgaimat, de nem nézett a szemembe. Inkább mögöttem nézett valamit. A szívem összeszorult, és nem is engedett ki, amíg ő egy „hé, Christy” kiáltással ott nem hagyott a kezembe nyomott könyveimmel.
Még láttam, ahogy szájon csókolja a lányt, és egyik karját átdobja a válla felett.
Kifolytak volna a könnyeim, ha még maradtak volna. Sírtam, bömböltem volna, ha lett volna még erőm hozzá. Kibeszéltem volna a dolgot a barátnőimmel, ha volnának nekem.
De a helyzet az, hogy aki volt, Britney, Nicky és Leila… az úgynevezett barátnőim megelégelték, hogy nem lehet velem beszélni, hogy egy két lábon járó farönk vagyok. Nem mutattam ki az érzelmeim, nem is beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj. Nem nevettem, nem voltam szomorú, nem figyeltem oda, nem tudtak megbántani. Csak léteztem, azzal, hogy elfoglaltam magam olyan dolgokkal, amiket nem szerettem és nem is érdekeltek igazán.
Ez nem volt se jó, se rossz. Szimplán elengedhetetlen ahhoz, hogy ne őrüljek bele a mindennapokba.
LIAM: Négy elviselhetetlenül nehéz hét, 28 olyan nap, melyeken legszívesebben golyót lövettem volna az agyamba, hogy ne kelljen elviselnem a fájó perceket. Minden egyes nap látni az ő szenvedését, hogy úgy közlekedik a folyosókon, mint egy élőhalott. Csak néz maga elé, mindig egyedül van…
Az utálat olyan kifejezés, amit ezekben a napokban nem használtam magamra.
Hányinger kerülgetett, mikor tükörbe néztem. A múltamra gondolva azt kezdtem érezni, hogy az élet mindentől jogosan fosztott meg, sőt, még többet is megérdemeltem volna.
Az életem nem volt több egy 18 éve kifejlesztett álcánál. Egészen addig, amíg ez a lány meg nem jelent. Nem értettem magam, hiszen nem szabadott volna úgy éreznem iránta, ahogy.
Tiltott lett volna minden napot azért várnom, hogy őt láthassam, még ha csak távolról is.
Ellenségek voltunk több ezer éve, még a születésünk előtt megszabott szabályok miatt, habár ő ezt nem tudta.
Egy szörny voltam, aki magához édesgette, és saját vermébe esve beleszeretett egy olyan emberbe, akit a világon a legjobban kellett volna gyűlölnie…
2011. március 8., kedd
2011. február 17., csütörtök
Figyelem!
Sziasztok, megint:)
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja a főoldalon, annak akövetkező fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:) A főoldalom találjátok a szavazótáblát.
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja a főoldalon, annak akövetkező fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:) A főoldalom találjátok a szavazótáblát.
2011. január 31., hétfő
Szavazás
Sziasztok!
A főoldalra / www.doo88twilightfic.blogspot.com / kitettem egy szavazást, miszerint csak azt a 2 történetemet fogom folytatni a mostani 4 helyett, amelyekre a legtöbben szavaztok.
Emlékeztetek mindenkit, hogy a folytatáshoz külön-külön 90 szavazat szükséges!
Tehát ha szeretnétek folytatást, menjetek fel a főoldalra, és kérlek, szavazzatok!
A főoldalra / www.doo88twilightfic.blogspot.com / kitettem egy szavazást, miszerint csak azt a 2 történetemet fogom folytatni a mostani 4 helyett, amelyekre a legtöbben szavaztok.
Emlékeztetek mindenkit, hogy a folytatáshoz külön-külön 90 szavazat szükséges!
Tehát ha szeretnétek folytatást, menjetek fel a főoldalra, és kérlek, szavazzatok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
