PM - 13. fejezet

Sziasztok!
Őszinte leszek veletek, én azt hittem, hogy a PM-nek nagyobb látogatottsága lesz, mint az összes többi twilightos és nem twilightos törimnek... Nagyon nagy lelkesedéssel kezdtem bele az írásába, és tényleg eszméletlenül hittem benne, hogy ezt mennyire szeretni fogják... hát, ez nem így lett. Bár tudjátok, mindig megköszönöm a kommentjeiteket, azt, hogy olvastok. Ebből kb leszűrhetitek, hogy nekem ez mennyit is jelent. Na de 2, vagy valamikor nulla megjegyzés?? Tudom, 11 rendszeres olvasó nem sok (nektek, de nekem nagyon nagy megtiszteltetés), de ettől a kevéske embertől... most komolya, nem telik ki egy párszavas kritika? Nem kell engem dicsérni, sőt, az építő kritikát tán jobban is szeretem.
11 rendszeres olvasótól 2,vagy még annyi se megjegyzés... az, lássuk be, nagyon kevéske.
Szóval! Azt eszeltem ki, hogy ha továbbra is ennyien írtok csak, akkor az oldal meg fog szűnni. Sajnálom, de nekem is megterhelő tanulás és egyéb tevékenység között 4 történetet fenntartani, és tőletek meg igazán nem várok el sokat, csak pár mondatot kérek.
Ti döntötök...
Ezúton is szeretném megköszönni Ancsinak, XxbellaxX-nak és Giannának, hogy olyan kedveseket és építő dolgokat írtak nekem! Ha az oldal netalán megszűnik, az tuti nem a ti hibátok lesz! Imádlak titeket! Nagyon-nagyon köszönöm!




**

Meg akartam szökni.
Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy el, el, el innen, ahol a tulajdon bátyám utálata és megvetése érződött még a szobám négy fala közt is.
A polcomon lévő közös képünkön Kenny vigyorában is a megbúvó rossz érzéseket kerestem. Nem volt jobb szó rá, teljesen kikészültem.
Innen már nem volt előre, egyszerűen képtelen voltam ennyi dologgal szembenézni egyszerre.
A fiú, akit igazán meg tudtam volna szeretni, és egy másik, akit születésemtől fogva imádtam és csodáltam, most mind gyűlölnek engem.
Jó, talán a gyűlölet túl durva szó, és Liam esetében tán igaznak sem mondható, ő gyűlöletet aligha érezhet egy olyan dolog iránt, amiről fogalma sincs, micsoda.
Én sosem lehettem ember, de attól még az érzéseim nagyon is emberiek voltak, így nagyjából át tudtam érezni most Liam álláspontját.
Mit csinálhat most? Talán töpreng a megtörtént dolgokon? Vagy a szobájában ülve próbál kiűzni a gondolataiból? Nem tudhatom, csak remélni tudom, hogy nem az utóbbi. Istenem, azt elviselni sem tudnám!

Olykor lehetetlennek tűnik élni az életed, sodródni az árral, szembesülni a hibáiddal, és mindezt felemelt fejjel. Van, mikor a fogadat a csuklód húsába vájva üvöltesz, hangtalanul, és közben arra vágysz, bár meghalnál ott, abban a pillanatban…
Megteheted.
Megtehetném.
És nem először gondolnék rá. Magára a tényre, hogy milyen piszkosul könnyebb lenne úgy.
De közben meg kénytelenül visszagondolok az eddigi életemre.
Ha most feladnám, mit érne az, amiért eddig annyit fáradoztam és küzdöttem?
Szóval nem, nem választhatom a könnyebb utat. Sosem tehettem.

- Camil? – hallottam anyám hangját az ajtón túlról.
Nem válaszoltam, csak siető mozdulattal a ruhám ujjába töröltem a könnyeim, és még jobban magamra húztam a takarómat. Egész este ezt csináltam, próbáltam minél jobban magamhoz szorítani, és közben arra gondolni, hogy amit magamhoz ölelek, az nem csak egy takaró…
- Kicsim, ébren vagy? – szólt anyu megint.
- Nem akarok beszélgetni – szólaltam meg egy idő után, mert nem akartam, hogy kinyissa azt az ajtót.
- Édesem, annyira sajnálom, amit a bátyád mondott… őrültség volt minden szava, ugye tudod? – kihallottam a fáradt hangjából, hogy ő is hasonlóképp tölthette az éjszakáját, mint én.
Vajon Kenny békésem aludhatott?
- Igaza volt, és nem akarok róla beszélni, légy szíves hagyj békén! – bicsaklott el a hangom. Már a sírás határán voltam, és nem tudtam, meddig bírom visszafojtani a könnyeimet.
- Cam…
- Kérlek! – fakadtam ki hangosan, miközben a könnyeim áttörték az akaratom gyenge kis gátját.
Anyu elment. Hallottam a távolodó lépteit, majd pár másodperc múlva a szipogását a földszintről, miközben apu mély, biztonságot és szeretet sugárzó hangjával vigasztalja.
Láttam magam előtt, ahogyan átöleli, és letörli a könnyeit.
Akkor éreztem csak igazán, mennyire egyedül vagyok.

Visszahanyatlottam a párnámra, és úgy bebújtam a meleg takaró alá, hogy még a fejem sem látszott ki. Mint egy fallal, kizártam a hideget meg az éjszaka történteket.

A vigasztaló csendet az üveg halk koppanása törte meg. Mintha valaki kővel dobálta volna az ablakomat.
Úgy ültem fel, mintha egy ezer éve tartogatott titokra jöttem volna rá.
Valaki kaviccsal dobálja az ablakomat!
Valaki, valaki… Liam.

Kipattantam az ágyból, és bár félve, de nagyon gyorsan lépkedtem az ablak felé.
Elhúztam a függönyt, és kint, a kavicsos kocsifeljárón, a felhőkkel tarkított ég alatt ott állt szerelmem tárgya, a fiú, akitől mindennél jobban féltem, és akit mindennél jobban féltettem.

Gyorsan kinyitottam az ablakomat, de megszólalni nem tudtam. Pár perc tétovázó csend után az ő hangját hallottam lentről, de csak alig.
- Szia.
Egy egyszerű szó, de az ő hangján, és én majdnem felnyögtem a gyönyörtől.
- Szia – a hangom hisztérikus volt, majdnem felzokogtam.
- Én… felmehetnék? – aztán mintha nem igazán ezt szerette volna mondani, kijavította magát. – Beszélhetnénk?

Beszélni? Ő még ezek után beszélni akar velem?
- Igen! Igen, öhm… fel tudsz jönni? – bár a ház előtt volt egy fa, ami egész az ablakomig felnyúlt, a szobám elég magason volt, így nem lehettem biztos benne.
Válaszra sem méltatott, csak elkezdett felfelé mászni a fán. Én szélesebbre tártam az ablakom, és hátrébb araszoltam, azon gondolkozva, hogy oké, itt van, és ennek emberfelettien örülök, tényleg, de mit fogok neki mondani?

És akkor egyszerre csak az ablakomban megjelent Ő, kialvatlan, táskás szemekkel,
ugyanabba a ruhában, amiben a bulin volt, de mégis gyönyörűen.
És éppen engem mért végig azokkal a csodálatosan mély szemeivel.
Mintha csak egyszerre észbe kaptam volna, a trikóm után nyúltam, és próbáltam lejjebb huzigálni a csípőmön, hisz a pizsamám nem állt másból, mint abból, és egy francia bugyihoz hasonló kisnadrágból.
Vicces, de a történtek után ezen a kis semmiségen pirultam el.

- Én… én azt hittem, látni sem akarsz majd… hogy félni fogsz tőlem, és… - nem bírtam magammal, a nyakába borultam, és köré fontam a karjaim.
De ő nem mozdult. Kemény maradt és hárító, ezért lefejtettem magam róla, és lesütött szemmel az ágyamhoz botorkáltam, majd leültem rá.
- Nem akarom, hogy félj tőlem, Liam… - suttogtam.
- Nem félek.
- De… de.
- Nem félek, Camil.
- Akkor mit érzel?
- Én csak… azt hittem, ismerlek, érted? Azt hittem, hogy talán… számítok neked annyit, hogy elmondod az igazságot.
- Az igazságot?
- Hogy mi vagy.
Megdöbbentem.
- Te tudod? Tudod, hogy mi vagyok?
- A sikátorbeli jelenet után nem tellett sokba, mire rájöttem.
Teljesen ki volt száradva a torkom, de persze nem csak ez miatt nem tudtam többet kinyögni egy ónál.
Pár perc múlva már meg tudtam szólalni.
- Szóval ennyi? Tudod, és ez nem riaszt?
- Nem riaszt. Mindig is hittem a természetfelettiben – arcán fura kis mosoly játszott, amitől valami nehéz és hideg ereszkedett a gyomromra, de aztán a mosolya eltűntével azt is száműzte belőlem, és kezdtem reménykedni.
- De mi nem lehetünk együtt – bökte ki végül.
Időbe telt, míg felfogtam a szavait.
- Liam… kérlek… - folytak le arcomon az égető cseppek. – Kérlek…
- Képtelen vagyok Camil, sajnálom – vette fel a védekező maszkot, de ezen kívül az arca érzéketlen maradt, a „sajnálom”-ban nem volt sajnálat.
- De, de az előbb…
- Az előbb azt mondtam, nem riaszt.
- Igen.
- Nem is ezért nem megy. Egyszerűen…
- Miért nem?
Mintha direkt fojtotta volna el az érzéseit, összeszorította a száját, de a szemét nem tudta elrejteni előlem. A szeme szinte üvöltött értem. Láttam. A tekintete nem értett egyet a szavaival.
- Egyszerűen nem lehet. Képtelenség. Nem megy, érted? – hátrált az ablak felé. – A titkodat megőrzöm, ígérem, de ezek után jobb lenne, ha távol maradnánk egymástól.
- Kérlek! – könyörögtem, a könnyeim vízesésként hullottak alá.
- Akarom – jött oda hozzám, még utoljára végigsimítva gyengéden az arcomon, még utoljára elárasztva az orrom az illatával.
- De nem lehet – mászott ki az ablakon, otthagyva, összetörve.