Pink Magic - 11. fejezet

Liammal még sokáig maradtunk a szobájában, zenét hallgatva. Együttlétünket mindössze egyszer kellett megszakítanunk, amíg ugyanis lement ellenőrizni, hogy nem kezd-e elfajulni odalent a buli.

Mikor távol volt, felálltam az ágyról, ahol eddig ültünk – és beszélgettünk -, és elkezdtem szemügyre venni a dolgait.
Jobban megnéztem a csodaszép rajzot az ágya felett. Eddig nem vettem észre, de a kép jobb alsó sarkában ott volt a neve. Liam Reynolds. Tényleg ő készítette.
Furcsa, de ezt egyáltalán nem hittem volna róla.
Ez miatt aligha lehetett volna elítélni, hiszem még most sem értettem igazán.
Rajzművész és egyben a suli Casanovája? De vajon melyik az igazi énje? Mert a két személyiség jobban nem is térhetne el egymástól.
Az én Liamem érzelmes, őszinte ember, akinek nagyon sok fájó élménnyel kellett farkasszemet néznie a múltjában.
A suli Liame viszont egy olyan srác, aki az összes valamire való lány bugyijában járt már, és össze is törte rendesen a szívüket. Egy olyan srác, akinek sajnos méltónak kell lennie a címéhez, azaz érzéketlennek és nőcsábásznak kénytelen mutatkozni a többiek előtt.

Liammal lenni nekem csodás dolog volt. És nem csak azért, mert egy kis elégtételt éreztem azért, hogy ez a menő srác éppen engem választott, hanem mert tényleg tudott értékelni, figyelt rám, és valahogy éreztem, hogy ő is éppennyire örül nekem.

De mi van, ha csak eljátssza, ha engem is csak ágyba akar vinni, aztán úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ezután pedig otthagyna összetörve… megalázottan.
Vajon honnan tudhatnám, hogy melyik az igazi Liam? Nem ismerem. Csak azt tudom róla, amit a suliban pletykálnak, mert a személyes tapasztalatom igazán nem sok, és éppen szöges ellentéte a másoktól hallotténak.
Akartam hinni, tényleg, nagyon-nagyon vágytam rá, hogy nekem legyen igazam, de sajnos gőzöm sem volt az egészről. Nem tudtam, mit kellene gondolnom, a fenébe is!

Nem akartam tovább tépelődni ezen, egy utolsó pillantást vetettem a szobára, és olyan erővel rántottam ki az ajtót, hogy a kilincs majdnem kiszakadt a helyéről.
Elegem volt ebből a helyből, itt minden az Ő nevét suttogta… itt nem tudtam tisztán gondolkodni.
Abban a pillanatban, ahogy kirontottam az ajtón, Liambe ütköztem.
- Hé… - nézett rám furán, mintha nem értené, miért jöttem ki onnan. Hát nem nyilvánvaló!?
- Megyek! – mondtam egyszerűen, és próbáltam kitérni az útjából, de ő megfogta mindkét karom, és nagyon úgy festett, nem akar elengedni magyarázat nélkül.
- Mi a baj? – nézett le az arcomra. A hangja komoly volt, nem illett a dübörgő zenéhez, ami a lenti hangszórókból jött.
- Csak… át kell gondolnom néhány dolgot, oké? Nincs baj, de most megyek! – arrébb löktem, és azt a pár métert a lépcsőfordulóig futva tettem meg.
- Camil! – hallottam még Liam kérdő hangját, de már nem foglalkoztam vele.
Ki akartam érni végre ebből a házból. Dühös voltam, kétségbeesett, döntésképtelen… fáradt.
Mikor leértem a vonagló tömegbe, a szememmel végigpásztáztam az egész nappalit, de Kennyt sehol sem láttam.
Nem volt a kanapénál, sem az italpultnál, és a táncolók között sem.
- Kenny! – próbáltam meg túlüvölteni a zenét. – Kenny! – de nem jött válasz.
Lehet, hogy a medencénél lesz.
De nem, ott sem volt. Sehol sem. Hazament volna? Nélkülem? Jaj ne.
Amit a legkevésbé akartam most, az az egyedüllét volt. A séta…
Nem akartam gondolkozni, nem akartam végigrágni újra a dolgokat. Egyszerűen csak aludni akartam. Sötétséget akartam. Csendet akartam. De a gondokat semmiképp!

Sosem voltam egy félénk lány, hisz mitől kellett is volna tartanom? Erősebb voltam a legtöbb embernél, és az adományommal bármit megtehettem. Senki sem tudott volna bántani.
És mégis, mikor lekanyarodtam egy sötét mellékutcára, amin keresztül kellett mennem, hogy hazaérjek, egy zaj jött egyenesen a hátam mögül, és én ijedtemben nagyot ugrottam.
Hátranéztem, de ahogy sejtettem is, nem volt ott semmi. Biztos csak egy macska, ami a szemetesben talált magának helyet éjszakára.
Nincs itt az égvilágon semmi, amitől félnem kellene – nyugtattam magam.
Továbbmentem, tovább a sötét, szűk kis utcán.

Brooklyn azon részén, ahova mi költöztünk, a közelben ez az egyetlen ilyen utca volt.
Ezen a környéken kevesebb volt a vandalizmus, mert itt főleg jómódú, rendes emberek laktak.
Újabb zaj.
Ezt nem csak képzeltem, ez biztos.
- Hahó? – mondtam bele a sötétségbe. – Ki van ott?
Nem jött válasz.
Persze, majd valaki udvariasan előre bejelenti, hogy lelő, ugye? – bravó, Camil. Ügyes eszmefuttatás.
Gyorsabbra vettem a tempót, de folyamatosan visszafelé nézegettem.
Az egyik ilyen alkalommal olyan hangot hallottam, mintha valaki gyorsan áthúzna a másik oldalra, nehogy meglássam. Igen, határozottan cipőtalpak csattanását hallottam a betonon.
Mentem tovább, amikor ugyanis sikerült kitörnöm a cipőm sarkát. A bokám kibicsaklott, így az egyik mellettem lévő kék kukáskonténerbe kellett megkapaszkodnom.
A kezem alatt valami undorítóan csúszóst éreztem. Ó, fúj!
A bokám nem fájt annyira, hogy ne tudjak tovább menni. Lehajoltam a cipőm sarkáért, és mikor már a kezemben volt, nagy lendülettel egyenesedtem ki.
A hang közvetlenül mellőlem jött.
- Hé, kiscicám! – a férfi csak egykét lépésre volt tőlem.
- Ne jöjjön közelebb! – a hangom nem bicsaklott el, hiszen most, hogy már tudtam, mire számítsak, nem volt nehéz dolgom. Ha a pasi nem hagy békén önszántából, előhívom boszi kisasszonyt, hátha az ő motiválása elég lesz majd neki…
- Naaa… hiszen én csak szórakozni szeretnék egy kicsikét… - szólt undorítóan nyájas hangon. Erős pia- és cigarettaszag érződött belőle. Undorító!
- Csak nem velem! – mondtam neki. – Most menjen el innen, amíg szépen mondom!
- Hm, de harcias kis ribanc vagy te! De tudod mit? – nézett végig rajtam – Én azt szeretem.
Mikor már elkapta volna a karomat, felemeltem, és a fickót nekirepítettem a sikátor koszos, szemközti falának.
Amikor becsapódott, egy nagy nyögés hagyta el a száját. Biztos fájt neki.
- Tudja, nem szeretem, ha valaki ribancnak hív, és a „kiscicám”-ra sem gerjedek! – magyaráztam neki, miközben ráérősen levettem a még ép sarkú cipőmet, hogy tudjak rendesen menni. – Most pedig: hazamegy szépen, és nem molesztálja a nőket többet. Érthető voltam… édes?
Hangos levegőszedés jött a pasi irányából, amit kénytelen voltam igennek venni.
Mint aki jól végezte dolgát, elindultam a sikátor vége felé, de alig pár lépés után az ellenkező irányból hallottam, hogy az egyik kuka feldőlt.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valaki látta az akciómat – hogy puszta kézzel több méterre repítettem az a hapsit -, és hogy a hangok, amik percek óta kísértek, nem a támadómtól származtak.
Az izmos testű alak, aki eddig a konténer takarásából figyelhette a dolgokat, immár ott volt szem előtt, így kétségtelenül felismerhettem.
A szívem nagyot dobbant félelmemben. Rajtakapott.
- Liam?