Új fejezetek - Rózsaszín mágia - 14.rész

Sziasztok:)

Bár nem gyűlt össze a kiszabott 90 szavazat, de mivel az EAM, a Álomlány és a PM között nagyon megoszlottak a szavazatok, és ebből a legtöbbet a PM kapta, úgy döntöttem, folytatom ezt is a GyÖ mellett:)
Köszönöm, hogy szavaztatok, hogy Liam és Camil szerelme folytatódhasson!:)
Jöjjön a 14. fejezet, amiből már olvashattatok részletet.

Pink Magic - 14.rész



CAMIL: Négy hét telt el. Nem mondhatom azt, hogy mindvégig a szobámban, a négy fal között ücsörögtem magamat sajnáltatva, bömbölve, vagy csak úgy magam elé meredve… nem. Igazából a nap nagy részében iskolában voltam. Majdnem minden napra választottam egy szakkört. Biológia, angol, rajz, festés, zeneszakkör… ezekkel nagyjából estig el is voltam, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Az, hogy új ismereteket tudhatok majd magaménak, kevésbé érdekelt, mint az, hogy az eszem ne folyton egy bizonyos ember körül forogjon.
Őt, akit nem nevezek nevén – mert az kimondhatatlanul fájna – nem sokszor láttam. Ez jó volt, mert segített nem gondolni rá. Viszont amikor egy-egy szünetben meg akadt rajta a szemem, az örömmel töltött el. Nem, nem is örömmel… inkább megkönnyebbüléssel. Igen. Megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy még van, hogy nem bujdosott el előlem, hogy ő képes volt tovább élni az életét.
Ő sosem nézett rám – egyetlenegyszer sem, de mintha mindig megérezte volna, mikor pillantok rá. Olyankor mindig nevetett, amolyan igazi, mindent bele jókedvvel.
Azt hallottam, megint összejött Christine Dursttal, az előző barátnőjével, az iskola üdvöskéjével, akinek annakidején felgyújtottam a padját. Ez azért kicsit rosszul esett. Tényleg ilyen könnyen túltette magát a történteken? Rajtam? De túlságosan is jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy az igazán szerep legyen, ha értitek, mire gondolok. Vagyis csak egy lehetséges válasz maradt: az a fiú, akit én ismertem, nem is volt soha. Nem volt igazi. De ha egyszer tényleg nem volt az, akkor az én szomorúságom, amit okozott, vajon miért tűnik olyan nagyon valósnak?
Ennek ellenére természetesen nem tudtam utálni Őt. Hogy is tudtam volna? Hisz szerettem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még soha, senki nem volt képes kiváltani belőlem.

Egyik délután, mikor a zeneszakkör 107-es termébe ballagtam éppen, valaki belém ütközött, aminek következtében az összes könyv, füzet meg papír a kőpadlón végezte szanaszét szóródva.
Csak egy valaki hajolt le mellettem, hogy segítsen összeszedni. És hogy ki, azt már az őt körüllengő illatból is tudtam. Ő volt az, életem szerelme, akivel már egy hónapja egy szót sem váltottam.
Teljesen megkövültem, csak néztem, ahogy a keze szélsebesen kapkodja össze a cuccaimat, és hogy közben talán azt se tudja, kinek segít épp.
Mikor végzett, felém nyújtotta a dolgaimat, de nem nézett a szemembe. Inkább mögöttem nézett valamit. A szívem összeszorult, és nem is engedett ki, amíg ő egy „hé, Christy” kiáltással ott nem hagyott a kezembe nyomott könyveimmel.
Még láttam, ahogy szájon csókolja a lányt, és egyik karját átdobja a válla felett.

Kifolytak volna a könnyeim, ha még maradtak volna. Sírtam, bömböltem volna, ha lett volna még erőm hozzá. Kibeszéltem volna a dolgot a barátnőimmel, ha volnának nekem.
De a helyzet az, hogy aki volt, Britney, Nicky és Leila… az úgynevezett barátnőim megelégelték, hogy nem lehet velem beszélni, hogy egy két lábon járó farönk vagyok. Nem mutattam ki az érzelmeim, nem is beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj. Nem nevettem, nem voltam szomorú, nem figyeltem oda, nem tudtak megbántani. Csak léteztem, azzal, hogy elfoglaltam magam olyan dolgokkal, amiket nem szerettem és nem is érdekeltek igazán.
Ez nem volt se jó, se rossz. Szimplán elengedhetetlen ahhoz, hogy ne őrüljek bele a mindennapokba.


LIAM: Négy elviselhetetlenül nehéz hét, 28 olyan nap, melyeken legszívesebben golyót lövettem volna az agyamba, hogy ne kelljen elviselnem a fájó perceket. Minden egyes nap látni az ő szenvedését, hogy úgy közlekedik a folyosókon, mint egy élőhalott. Csak néz maga elé, mindig egyedül van…
Az utálat olyan kifejezés, amit ezekben a napokban nem használtam magamra.
Hányinger kerülgetett, mikor tükörbe néztem. A múltamra gondolva azt kezdtem érezni, hogy az élet mindentől jogosan fosztott meg, sőt, még többet is megérdemeltem volna.
Az életem nem volt több egy 18 éve kifejlesztett álcánál. Egészen addig, amíg ez a lány meg nem jelent. Nem értettem magam, hiszen nem szabadott volna úgy éreznem iránta, ahogy.
Tiltott lett volna minden napot azért várnom, hogy őt láthassam, még ha csak távolról is.
Ellenségek voltunk több ezer éve, még a születésünk előtt megszabott szabályok miatt, habár ő ezt nem tudta.
Egy szörny voltam, aki magához édesgette, és saját vermébe esve beleszeretett egy olyan emberbe, akit a világon a legjobban kellett volna gyűlölnie…


CAMIL: Még több idő telt el, de már nem számoltam. Lassan anyu is lemondott arról, hogy jókedvre próbál deríteni, rájött, hogy most talán ez így jobb nekem. Könnyebb.
De én tudtam, hogy bántja a dolog.
Az egész ház halk volt, hideg és szomorú. Most nem hallatszott a bátyám és a saját nevetésem, ahogy együtt szórakozunk, hadakozunk, varázsolunk… Vagy ami ezelőtt szinte egy kellemes szokássá nőtte ki magát, az, hogy anyu reggelente kávét főz nekünk, apu a háta mögé oson, és játékosan átöleli. Csak úgy sugárzott belőlük a szerelem minden alkalommal.
De most? Maximum egy együtt érző, támogató vagy bátorító kézszorítás jutott nekik reggelente vagy esténként, meg az egész napos fárasztó munka, amit mindketten csak azért vállaltak el, hogy ne kellejen az itthoni hűvös hangulatban élniük – amiről nagyjából csak én tehetek -, csak amennyit feltétlen szükséges.
Rossz érzés volt, hogy miattam ilyen szomorúak, főleg anyu, de képtelen voltam bármit is tenni, hogy jobb legyen. Előbb magamban kell elrendeznem a dolgokat, aztán jöhet Kenny, bár kétlem, hogy ő békülni akarna, és azt is, hogyha tényleg így vélekedik rólam, hogy minden rossz okozójának tart, tudok-e majd vele a későbbiekben ugyanolyan feltétlen kapcsolatot tartani, tudok-e teljes mértékben a testvére maradni ilyen helyzetben.
És csak ezek után következik az, természetes velejáróként, hogy a szüleim is visszatérhetnek a normális kerékvágásba, és újra egy család lehetünk, amilyen mindig is voltunk.
De lehet, hogy most csak az tudna újra összekovácsolni minket, ha valami igazán rossz dolog történne velünk. És igen, épp ez az a gondolat, ami az utóbbi napokban belopta magát a tudatomba. Hogy valami rossz fog történni velünk.
Normális esetben most valami jónak kellene történnie, ugye? Kibékülni a barátommal, rendbe tenni a kapcsolatomat a bátyámmal.
De a mi családunk más. Mi nem vagyunk emberek, mi nem vagyunk átlagosak, nálunk rosszat rossz követ, nem pedig jó. És a jót is mindig beárnyékolja valami rossz (lásd a titkokkal terhes szerelmünket Liammel).
Szóval fel voltam készülve a legrosszabbra. És valahol, egész mélyen tisztában voltam vele, hogy ez a Vadászok visszatértét jelenti. Az örökös harc folytatódni készül.