10.fejezet

- Szóval, ez a szobád? – megálltam az ajtóban, annyira feldobott a dolog, hogy a hálószobájában állok. Ahol öltözik, ahol alszik, ahol minden az övé… még a szoba is tele volt az illatával, és én boldogan szippantottam egy nagyot titokban belőle. – Igazán… szép. – mosolyogtam.
A szobája elég különleges volt, mármint, Kennyétől nagyon eltért.
A falai vörösre, a plafonja pedig feketére volt mázolva. Hatalmas fekete üvegszekrény állt az egyik oldalon, miben lemezek és CD-k ezrei sorakoztak. A másik oldalon volt az ugyancsak fekete ágya, fekete, puha ágyneművel. Az ágya fölött egy csodaszép, fekete-fehér kép lógott. Egy kalapos, szoknyás nőt ábrázolt, akinek a szél szétfújta a haját, és olyan volt, mintha rajzolta volna valaki. Az ágya mellett volt egy kis éjjeliszekrény, mellette pedig egy nagyobb, amiben gondolom a ruháit tartotta. A szekrényen egy régi lemezlejátszó és egy kis hifi állt.

Ő mellettem volt, és a kezemet fogta. Mikor ránéztem, ő is engem figyelt.
- Tetszik? – mosolygott.
- Igen, nagyon. Valahogy… nem ilyet képzeltem el, igazából…
- Hanem?
- Nem is tudom. Fehér falak… szóval, valami egyszerűt. De ez gyönyörű. Főleg ez a kép, igen, ez nagyon tetszik – mutattam az ágya fölötti falon lógó rajzra.
Erre kissé mintha elpirult volna, még szélesebbre húzta a mosolyát.
- Az jó, mert én csináltam.
- Te rajzoltad? – kerekedtek el a szemeim.
- Ja, de már régen. Mostanában már nem rajzolok. Nem is tudom… azóta megváltozott valami.
- Vagy… te változtál meg – néztem a szemeibe.
Ő kifújta a levegőt, majd kis szünet után válaszolt.
- Valami olyasmi.
- Hm… meglepő, hogy mennyire nem ismerlek még… ezzel ellentétben, olyan, mintha világ életemben mellettem lettél volna. – sétáltam közelebb hozzá, és karjaimmal átfontam a nyakát.
- Ja. Bámulatos… - és megcsókolt.
Karjaival a derekamon az ágy felé kezdett húzni, és nekem nem volt erőm tiltakozni. Ajkai annyira ügyesen és mámorítóan mozogtak az enyémen, mintha 1000 éve ezt csinálnák.
Óvatosan lefektetett az ágyra, ő pedig felém gördült. Bár tartotta magát, én akkor is éreztem testét a magaméhoz feszülni. Éreztem gyors lélegzetvételeit, a lábait az enyémekbe gabalyodva, simogató kezeit a csípőmön.
Mikor már mindkettőnk tüdeje levegőért kiáltott, elváltak ajkaink.
- Nem hiányolnak odalent? – suttogtam. Arca csak néhány centiméterre volt az enyémtől.
- Szerintem el vannak nélkülem is… majd kiszolgálják magukat.
Lentről épp a Fall Out Boy egyik száma hallatszott fel, néhány hangfoszlány és nevetés.
- Olyan keveset tudunk még egymásról… - valahogy nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy alig ismerem őt. – Azt persze tudom, hogy az iskola legmenőbb sráca vagy… de szinte semmit sem tudok az életedről. Nem az érdekel, hogy milyen vagy a suliban. Azt látom. Engem az igazi Liam érdekelne. Biztos nem minden fény és csillogás, nem igaz?
- A vesémbe látsz, te lány – puszilta meg az orrom hegyét, majd lemászott rólam, és az ágy szélére ült. Én követtem.
Az arca komoly lett.
- Tényleg nem minden… fény és csillogás – felnézett rám. – Nem árt tudnod valamit… - várt, én pedig bólintottam.
- Igazából mindenki tud róla, aki idevalósi és régről ismer. A családom elég nagy hírnévnek örvend, már csak a vagyonunk miatt is. Szóval, nem meséltem még neked anyukámról – sóhajtott. – Csodaszép nő volt, hosszú, szőke hajjal, és hatalmas, igéző szemekkel, amibe ha belenézel, elveszel. Ő igazi művészlélek volt, a festésnek élt, imádta. Igen, azt hiszem, ezt a gént tőle örököltem. Az anyámat Jennynek hívták, szegény család gyermekeként jött ide Európából. Amikor megismerkedett apámmal, épp kezdett ismertebb lenni a neve. Kis idő múltán egymásba szerettek, amivel egyhuzamban anyu munkái egyre jobbak lettek. Kevés idő alatt igen nagy vagyonra tett szert, de ő nem szállt el a hírnévtől vagy a sikertől. Imádta apámat, így összeházasodtak. Két évre rá jöttem én. Amint kikerültem a kórházból, anyu hanyagolni kezdte a festést. Nem volt mit eladnia, az ügynöke ezért teljesen ki volt akadva, de őt még ez sem érdekelte. Őt csak én érdekeltem. Mikor sírtam, ő ott termett és megvigasztalt, közben pedig csak csúszott és csúszott le a menők ranglétráján.
Aztán mikor elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül maradjak itthon – mert apámnak persze állandó munkája volt New Yorkban, állandóan az irodájában volt – újra elkezdett volna festeni, de ekkor megbetegedett. Rákos lett. – Liam hangja elcsuklott az utolsó szónál, én pedig éreztem a sós könnyeket az arcomon, de tovább hallgattam a történetét.
- Betegen már nem szerződtette le senki, nem volt ügynöke, és így képeket sem tudott eladni. Nem a pénzért csinálta, volt neki bőven, de mégis. Az, hogy az emberek ismerjék a nevét és a munkáját, a legfontosabb volt az életében mellettem. Egyre betegebb lett, apuval mindig mellette voltunk, én éjszakánként imádkoztam érte, de nem használt. Egy hónappal később meghalt. – láttam, ahogy Liam megtörli a szemét. Nem akart előttem sírni.
Megfogtam a vállait, és magam felé fordítottam. A szeme csillogott.
- Nézd, ez nem a te hibád, Liam… - mondtam neki, de ő csak rázta a fejét, és boldogtalanul mosolygott.
- Miattam hagyta abba, miattam nem csinálta azt, amit szeretett, és miattam fordult el tőle mindenki – nézett a szemembe keserűen.
- Nem! Nem, figyelj. Megszülettél, és neki te voltál a legfontosabb. Festhetett volna melletted, nem is tudom… lefesthetett volna akár téged is, mert attól, hogy veled volt, még tudta volna csinálni. De ő döntött úgy, hogy abbahagyja, neked nem is volt beleszólásod. Kicsi voltál még, Liam… az ő döntése volt. Ezt be kell látnod neked is. – töröltem le könnyes szemét.
- Tudom, hogy igazad van… de sokkal egyszerűbb magamat hibáztatni, mint beletörődni az ő fájdalmába. – nézett rám. – Az emberek annyira önzők… hogy fordulhattak el tőle? Hiszen nem tehetett róla, hogy megbetegedett. Beteg ember munkáját már nem is vesszük meg? Az már nem is jó? Hisz gyönyörűen festett! A világon a legjobban, Camil! És ezt kapta cserébe… - rázta a fejét, majd elfordult tőlem, és belecsapott a szekrény vastag fájába.
- Liam…
- Nem kell semmit sem mondanod. Elmondtam, hogy tudd, ennyi.
- Igen, és köszönöm is. Tudom, hogy mennyire nehéz ez neked. Az édesanyád volt. Ez természetes – tettem a vállára a kezem. – De azzal, hogy széttöröd a kezed, nem segítesz magadon. – fordítottam magam felé, és arcát a két kezembe fogva suttogtam neki. – Én itt vagyok, oké? Mindig itt leszek, amikor csak akarod. Bármit el mondhatsz nekem, Liam.
Megöleltem. Erősen magamhoz szorítottam. Semmit sem akartam jobban, mint elmulasztani minden fájdalmát. A könnyei olyanok voltak nekem, mint sav a sebeimbe.
Pár perc töretlen csend után kibontakozott az ölelésemből, ujjait az enyémekbe fűzte.
- Köszönöm – mondta komolyan, és tudtam, tényleg így gondolja.
Válaszként rámosolyogtam.
- És, neked van valami fájó emléked… titkod?
Titkom…titkom…titkom… - visszhangzott a fejemben. El akartam mondani, hogy boszorkány vagyok, hogy az elmémmel tudok tüzet gyújtani, az illúziómmal dolgokat teremteni magam elé, mozgatni tárgyakat, és hogy az agyamba van építve az összes létező varázsige, de nem lehetett. Még ha van is remény rá, hogy nem fordulna el tőlem, vagy ne nézne bolondnak, akkor sem kockáztathattam. Túl sokat jelentett. Túlságosan fájt volna.
- Nincs. Semmi. – reméltem, hogy nem veszi észre az egy hajszálnyival magasabb hangomat. Anyuék és Kenny szerint nem tudtam valami jól hazudni. Minden turpisság kiderült, még a cigizés is Hannahval.
Liam a szemembe nézett, végül bólintott.
- Nos, mit szólnál egy kis zenéhez? Szereted a bakeliteket?