PM - Rózsaszín mágia - 8. fejezet

Aput végül sikerült megdumálnunk.
A kimenőnk pontban hajnali háromkor véget ér, haza pedig kizárólag együtt jöhetünk…
Nekem nem volt semmi kivetnivalóm apa kitűzött időpontjában. Bár Liammel egész reggelig el tudtam volna lenni, testvérem alkoholfogyasztási szokásait nézve örültem, hogy mielőbb haza kell jönnünk.

A tökéletes ruhát még mindig nem találtam meg, pedig lassan két órája azon gondolkoztam.
Az ágyamon egy fél méteres ruhakupac árulkodott a megteremtett és felpróbált darabokról, ám de egyik sem bizonyult elég jónak.
Az egyik túl rövid, a másik túl szexis, a harmadik túl elegánsnak hatott.
Ha lenne valami, amin elindulhatnék… Liam kedvenc színe, vagy akármi…
De rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem eléggé a fiút. Nem tudom mit szeret, hogy mi az, ami tetszik neki. Egyáltalán fontos, hogy milyen ruha van rajtam? Tényleg egy olyan pasit szeretnék magamnak, akinek az számít, mit viselek?
Az ember azt hinné, ez nem fontos. Részletkérdés, a szerelem nem ezen alapul.
Igaz, a szerelem nem, de az első (na jó, sokadik) benyomás…

Kis idővel ez után beugrott egy jónak tűnő kombináció…
Piros-fekete kockás, mell alatt megkötött rövid ing fehér trikóval, egy mini, felsőcombig érő sötét, szaggatott farmernadrág klasszikus, fekete magas sarkúval.
Ahogy már magamon is szemrevételezhettem ezeket a darabokat, rá kellett jönnöm, hogy igen, ez tényleg tökéletesen mutat rajtam. Sportos és szexis. Épp az én stílusom.

Mikor már a hajammal is kész voltam, amiket apró, dús csigákká göndörítettem, jöhetett a smink. A szokásos fekete, füstös-cicás szemfesték, és piros rúzs az ajkaimra.
A végeredményen majdnem sírva fakadtam. Gyönyörű voltam, és ettől magabiztosnak éreztem magam.

A zsebembe süllyesztettem a mobilom, és némi pénzt, majd kimentem a szobámból.
A nappaliba érve láttam, hogy Kenny anyuval és apuval beszélget. A szóvégeket elcsípve azt vettem ki, hogy épp rólam folyik a beszéd. Ha jól vettem ki, apu éppen rásózta Kennyre a „megbízható és vigyázó báty” szerepét, és addig nem engedte elmenni Kent, amíg az esküt nem tett biztonságos, és józan állapotban való hazaszállításomról. Szuper…

- Khm… Kenny, indulni kéne, már tíz múlt… - sétáltam oda, mintha csak akkor léptem volna a szobába.
- Ó, aranyom, gyönyörű vagy! Hát nem gyönyörű, Jack? – fordult anyu apuhoz, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben…
- Anyu… ne már… - idegességemben Kenny mellett toporogtam, azt várva, hogy mikor húzhatunk már el végre.
- Tényleg csodaszép vagy, Kincsem – mosolygott rám apa.
- Köszi… viszont most már tényleg indulnunk kéne…. – néztem könyörgően Kenre.
- Oké, oké, látom nem akarsz semmiről sem lemaradni… - vigyorgott Kenny, és nekem erősen az volt a benyomásom, hogy Liamre céloz…
- Szia anyu, szia apu – pusziltam meg őket egymás után, majd elkezdtem kifele húzni a testvéremet.


Reynoldsék, mint megtudtam Kennytől, csak néhány sarokra laktak tőlünk, így a rövid utat testvérem hatalmas, fényesfekete motorján tettük meg.
A hatalmas gép úgy dorombolt alattam, mint egy éhes tigris.
Kenny derekát fogva élveztem az arcomba süvítő szelet. Csak úgy, mint ő, én is imádtam a sebességet.

Az utcába érve már hallani lehetett a dübörgő zenét és a bulizó fiataloktól származó egyéb hangokat. A ház csodás csodás volt. Hatalmas, fényárban úszó. Az épület előtt a medence vize kéken csillogott az éjszakában, ahogy rávetődött a fény.
Míg néhányan csak a lábukat belelógatva italoztak és beszélgettek, voltak, akik póló és gatya nélkül ugrottak a vízbe.
Az ablakokon át az alsó és felső szinteken is ringó testeket lehetett látni, nevető arcokat, sok üveg sört és más kedvcsinálót. De volt olyan emeleti szoba, amelyekben sötétség honolt.

- Na, ez jónak tűnik… - villantotta ki fogait Ken, ahogy leparkolta a motort.
- Csak ne idd le magad a sárga földig… tudod mit tesz velünk az alkohol, és nem akarunk feltűnést… - súgtam oda neki figyelmeztetőn.
- Tudom, tudom, nem lesz gond – vetette még oda, majd kézen fogott, és elindultunk a ház felé.

Átverekedtük magunkat a táncoló párokon Liamet keresve. Végül egy kanapé mögött állva találtunk rá, ahogy két fiút üldözöl.
Szűk, fekete póló volt rajta, ami alól kirajzolódtak izmos bicepszei. Az alsó részét a kanapé támlája eltakarta előlem…
- Hé, Liam! – húzott engem is magával Kenny. Már most teljesen bűvöletbe ejtett a mosolya, ahogy a hang felé kapta a fejét, és üdvözölte a bátyámat. Nem tudtam levenni róla a szememet. A rövid üdvözlés után rám irányította a figyelmét. Hosszan végigjártatta rajtam a szemét, tekintete az arcomon állapodott meg.
- Gyönyörű vagy, Camil… - a kisfiús, félénk mosoly, ami most az arcán volt, teljesen elvarázsolt. Elképesztő ez a srác. Én ejtem zavarba a kinézetemmel, amikor már több száz csajjal volt dolga? Ez olyan képtelenség. De épp ez volt, ami megfogott benne már az első pillanatban. Mert ő nagyon is tudatában volt annak, hogy mások mennyire felnéznek rá, irigylik és akarják, de mégsem volt elszállva magától. Ugyanúgy zavarba lehetett hozni, mint egy átlag fiút, ugyanúgy nézett rám, mint én őrá. Teljesen megigézve…
- Öhm… köszi… te sem panaszkodhatsz – tekintetem a bicepszére, és az izmos mellkasára irányult, és láttam, hogy erre az ösztönös és őszinte megnyilvánulásomra elmosolyodik.
- Akarod, hogy körbevezesselek? – tette fel a kérdést egy pimaszul szexi mosoly kíséretében.
- Persze… - csak ámulni tudtam. Egy értelmes gondolat sem volt a fejemben abban a pillanatban.
- Nem gáz, ha elrabolom a hölgyet, Ken?
- Ó, nem hiszem… - vigyorgott rám sokat sejtetően. – Vidd csak, haver – azzal megveregette Liam vállát, majd eltűnt az italbár irányában.
- Gyönyörű ez a ház, tényleg – mosolyogtam Liamre.
- Pedig még nem is láttál semmit… gyere, körbevezetlek. Kérsz addig egy italt?
- Igen, egy sör most jól esne.
- Akkor pillanat és jövök. El ne menj… - megremegtek a lábaim az utolsó szavaitól: el ne menj…
Ugyan már. Elmenni? Én? Tőle? Ahhoz még hat vontató is kevés lenne…