PM- 7.fejezet

Ó, istenem, ezt a megalázottságot… tisztára leszerepeltem Liam előtt. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, miért? – emésztettem magam, miközben a lánymosdó egyik kabinjában, a lehajtott WC-ülőkén lógattam a lábam. – De mégis édesnek nevezett. És ahogy mondta… - nyaltam meg a szám szélét, amint magam elé képzeltem a jelenetet, no meg Őt.
Ez a fiú, istenkém, nem is tudtam, hogy létezik ilyen… én, én teljesen elveszek a szemeiben, és forróság tölt el, mikor hozzám ér, az illata megbolondít…

Ahogy kicsit kitisztult az őrült vágy a fejemből, és kezdtem tisztán látni a dolgokat, rádöbbentem, nem mentem be órára. Mit csinálok, ha ez a szüleim fülébe jut? Jókislány lévén ilyet még sosem tettem. De nem hogy nem lógtam, a többi tinédzserrel ellentétben nem cigiztem, - habár azt egyszer tizennégy évek korunkban kipróbáltuk Hannahval a szobámban, ahol azóta is ott virít egy fekete csikknyom a parkettán, ugyanis barátnőm a fulladás és köhögés közben elejtette, van ilyen. Nem ittam, mert olyankor nem tudtam uralni az erőmet, legalábbis nem teljes mértékben. És ami a legfontosabb, nem pasiztam. Leszámítva Adam Nickolsont nyolcadikban, akivel majd fél évig voltunk együtt, de aztán ő kezdett hiányolni valamit, amire én még nem voltam kész, így szakított velem. Szóval, nem volt túl sok tapasztalatom a fiúk terén. Nem éreztem még sosem ilyen mindent elsöprő, intenzív testi-lelki vágyódást egy fiú iránt sem. De Liam… ő annyira izgalmas, és jóképű, na meg népszerű… mindenki isteníti, és mégsincs elszállva magától. Liam Reynolds tökéletes, és szemmel láthatóan érdeklem. Én érdeklem, és nem Christy, vagy a seggnyaló sleppje, hanem csakis és kizárólag én, Camil.

Ez a gondolat boldogsággal öntött el, ami egész a lábujjaimtól kúszott végig, a gyomromban röpködő pillangókat hagyva, szívem dübörgő mélyéig.
Felkeltem a WC-ülőkéről, és kiléptem a kabinból. A tükör elé állva végigszántottam a hajamon a táskámból kibányászott fésűmmel, aztán kis szájfény került fel az ajkaimra, és fekete festék a pilláimra. A tükörbe nézve cuppantottam egyet, majd hosszú, barna, oldalt elválasztott hajamat eligazgattam a vállam két oldalán.
- Hm, nem is rossz – dünnyögtem magam elé.
Az órám 9: 50-et mutatott, vagyis még volt tíz percem a csengetésig. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerrel beolvadok a tömeg közé, és nem szúr ki a matektanár, hogy mégis miért nem mentem be az órájára.

Ha arra gondoltam, hogy a mai napon még találkozok Liammel, hirtelen a lila, bő, félvállas pulcsim és világoskék koptatott farmerem nem tűnt jó választásnak. Ha el akarom csábítani – ami minden kétséget kizárólag így van -, akkor valami szuperszexi göncben kellene mutatkoznom előtte.
Gondolkodtam. Vajon mi volna a tökéletes választás? Esetleg egy rövid kis szoknya mélyen dekoltált ujjatlannal? Nem, csábos akartam lenni, de nem ribancos, szóval ez kizárva.
Hirtelen eszembe jutott valami, és már le is hunytam a szemem erősen koncentrálva. Illúziót szítottam magamról az elképzelt ruhában, és hagytam, hogy boszorkány énem felülemelkedjen a normális-lány önmagamon. Éreztem, amint bőröm felforrósodik, testemen bizsergető hullám száguld végig, és egy pillanatra megáll az idő, hogy illúzióm felválthassa a valóságot. Sikerrel jártam.

Felhangzott az éles hang, és pillanatok múlva többtucatnyi diák özönlött a folyosókra. Én még utoljára végignéztem magamon a tükörben, majd kinyitottam a mosdóajtót, és kiléptem a tömeg közé. Teljesen közömbös voltam, senkinek sem tűntem fel a többiek között, egészen addig, amíg a szekrényemhez értem.
- Hú Camil, király ez a gönc – mért végig Britney irigykedő pillantással. – Hol szerezted?
Most mondtam volna azt, hogy „á, ez? Semmi különös, épp pár perce varázsoltam elő az elmémből.”? Inkább nem.
- Mm, ezt? Á, ezer éves darab – na jó, ezt még én sem hittem el teljesen. Vörös, mélyen dekoltált V-nyakú pulcsim inkább hasonlított valami Gucci cuccra, mintsem „ezer éves” darabra. Fekete, szűkszárú nadrágomat éppen úgy alkottam meg, hogy kiemelje, és még hosszabbá és formásabbá tegye lábaimat. Ugyancsak fekete, tűsarkú csizmám a legújabb divat szerint volt kialakítva.
- Aha, hát… nem rossz. – köhintett egyet Brit. Csak én vettem észre a hangjából csendülő irigységet? Hát, végül is, vehetném dicséretnek is.
- Köszi – bólintottam, megejtve egy apró mosolyt. – Ha akarsz, átjöhetsz egyik nap, van egy csomó cuccom, ami szerintem remekül illene hozzád – vigyorogtam rá kedvesen. – És Kennynek biztos tetszenél bennük. – súgtam oda neki bizalmasan és kajánul vigyorogva.
- Tényleg? – nézett rám hálásan. – Hát, köszi Cam, esetleg benézhetek valamikor.
- Király.
- Öhm, mindjárt becsengetnek. Milyen órád lesz?
- Rajz.
- Kár. Nekem angol – forgatta a szemét. – Mm, akár ma is átmehetek, ha gondolod.
- Uh, jó lenne Brit, de nekem ma nem jó… tudod, Liam meghívott a bulijára, és hát, arra kell készülődnöm.
Barátnőm hüledezett a válaszom hallatán. Nem hitt a fülének. Gondolom… az új lány Liam Reynolds oldalán? Tényleg hihetetlen. – vagy mégsem.
- Bakker… te aztán szerencsés vagy. A suli legfelkapottabb fiúja, mi? – vetett rám egy elismerő pillantást. – Én már az első nap láttam, hogy itt valami lesz. Úgy tátottad rá a szád, mint egy hal.
Elvörösödtem. Ennyire nyilvánvaló lett volna?
- Á, nem arról van szó. Egyszerűen csak kedves akart lenni – mondtam, bár magamban nagyon reméltem az ellenkezőjét.
- Ó, hát, velem is lehetne… kedves – kacsintott rám Britney, mire én játékosan a vállába bokszoltam.
- Inkább menjünk órára…
- Az ám hercegnő, nehogy lekéss a lovagodról… - nevetett, majd elfordult, és elment a termek felé.


Otthon az üres ház fogadott. Anyu és apu még dolgoztak, Kenny pedig, úgy látszik, még mindig a suliban volt.
Felmasíroztam a szobámba, a táskámat egyből az ágyra dobtam, majd lekaptam a naplómat a polcról, amit mindig a mögött a borzalmas kerámia-egyszarvú mögött rejtegettem.
Letelepedtem kedvenc párkányomra, és körmölni kezdtem, vagyis csak akartam, de a Mrs. Reynolds és a Camil Reynolds firkálásoknál többre nem futotta. Ábrándozva kanyarítottam minden egyes betűt a lapra, és mire észbekaptam hogy mit csinálok, már egy egész oldalt telefirkáltam a hülyeségemmel. Ez milyen ciki.

Időközben megérkezett anya, apa és Kenny. Anyu fel is jött megkérdezni, milyen volt a napom, és hogy készítsen-e nekem valami kaját. Én azt mondtam, igen, úgyhogy a konyhában kötöttem ki, egy szalámis melegszendvicset csipegetve-ropogtatva.
- Kicsim, nem ma lesz az a híres bál? – anyu a konyhapult körül sürgött-forgott, takarított.
- Buli, nem bál. És igen, tényleg ma lesz – néztem fel a tányéromról.
- És, mikor szándékozik hazajönni a kisasszony? – kapcsolódott be apu is a beszélgetésbe.
- Valamikor éjjel, gondolom – mormogtam, tudva, hogy most jön a tizenegyre-itthon-kell-lenned beszélgetés.
- Nanana. Éjjel? Legyen inkább… tizenegy óra.
Na mit mondtam?
- Nyugi apu, Hugi velem lesz, vigyázok rá – jött oda mögém Kenny, összeborzolva a hajam.
- Nem kell rám vigyázni… - dünnyögtem megbántottan. Még mindig úgy csinálnak, mintha tíz éves lennék. Pedig igenis tudok magamra vigyázni! Jobban, mint bárki.
- Na, így már más – mondta apa. – Akkor bőven elég lesz éjfélre hazajönni. Mindkettőtöknek.
Kennyből és belőlem egyszerre tört ki a felháborodás.
- Apaaaa!



PM-