Pink Magic - 1. fejezet

A mágia mindig is létezett, és létezni is fog. Azzal a különbséggel, hogy míg régen máglyára vetették annak híveit, addig a mai világban mindenki varázsolni akar.
Nagy ház, új kocsi, milliók... és mindezekért csak suhintasz egyet a mindent tudó, rózsaszín pálcáddal. Mindenki ezt akarja, hisznek benne, de ez nem így működik.
Nekem elhihetitek…



Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.

Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.

A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.

A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.

- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.

Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.

- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk bla bla bla…
- Hát… hiányzik, de majd ideszokunk, hidd el. A ház meg szerintem tök baró. – nevetett fel.
Bárcsak én is így viszonyulnék a dologhoz. De a helyzet az, hogy elég lassan szokom meg az új dolgokat.
- Gyere, kezdjük el a pakolást. Jó lenne végezni mire apuék hazaérnek.
- Miért, mikor jönnek? – ha csak bevásárolni mentek, akkor lehetetlen hogy kész legyünk mindennel amíg hazaérnek.
- Elintézik a beiratkozásunkat is a suliba, szóval van még kábé két óránk.
Elkezdte egyenként kirakosgatni a dolgokat az elsőszámú, „KONYHA” feliratú dobozból.
- Óóó… ha ilyen csigatempóban akarsz pakolni, mégis hogy lennénk kész két óra alatt? – fújtattam, mintha komplett idiótának nézném. – Figyelj, és tanulj – mondtam kihívóan, és még kacsintottam is egyet a hatás kedvéért.
Felemeltem a kezem, és a doboz felé intettem. Egyből átjárt a már jól megszokott, furcsa bizsergés. A kettesszámú doboz kinyílt, és a dolgok elkezdtek repülni, át a nappalin, a konyhaszekrény felé.
- Így ni. – poroltam le a kezem, mintha nagy munka után lennék.
Kenny felnevetett, és folytatta a játékot.
Engem utánozva szintén intett a kezével, de most a konyhai berendezések egyszerre emelkedtek ki a dobozból, és mint egy örvény, keringtek Kenny feje fölött.
Volt ott minden.
Kés, turmixgép, sajtreszelő, tálak, kávéfőző, kenyérpirító, és a többi.
Majd csettintett egyet, és a dolog egytől egyig a helyükre kerültek.
- Hogy tetszett Hugi? – nevetett fel Ken, és elkezdett csikizni.
Alig kaptam levegőt, de ő tovább folytatta. – Na mivan kicsilány, nem mersz szembeszállni a nagy Kenny Andersonnal?
Irtó röhejes volt, ahogy ott állt szakadt farmerban, és egy szürke pólóban, amin már jócskán meglátszott az idő múlása. Mindezek mellett felszegte a fejét, de annyira, hogy szinte szabad betekintést nyertem az orrjárataiba.
Nevetnem kellett.
- Akkor a nagy Kenny Anderson most folytathatná a tudományát, mert a mégnagyobb Charles Anderson mindjárt hazaér, és lesz seggrepacsi, ha nem végzünk. – mondtam, és nevetve megpofozgattam az arcát.
- Hé! Ezt nem hagyom annyiban!
Felkapott, még tiltakozni se tudtam, nem mintha olyan sokat érnék egy majd’ 190 cm magas, csupa izom srác ellen a magam 160 centijével.
Elkezdett forogni velem a nappali közepén, és amikor már nem bírtam tovább, ledobott a kanapéra, én meg egyből elkedtem párnákat hajigálni a képébe.
Nem mintha tűrte volna, mindkét kezét felemelte, és a párnák csak úgy záporoztak a képembe. Még ki sem tudtam nyitni a szemem.
- Állj… Áááállj! Ken, könyörgöm. – rikácsoltam, aztán már csak a súlya alatt besüppedő kanapét érzékeltem, miszerint lehuppant mellém.
Lihegtünk a párnacsatánktól, és még mindig nevettünk.
Jó hosszan kifújtam a levegőt, és körbepillantottam a nappalin.

Mindenhol szétszóródott párnák, a szőnyeg felgyűrve, és néhány pihe is szállingózott a levegőben ráadásként.
Na igen. Ilyen az, amikor két boszi igazán jól szórakozik.