Pink Magic- 2.fejezet

Miután anyuék hazajöttek, Kennyvel megcsináltuk a vacsit.
Szerencsére közös kedvencünk a tésztasaláta volt, amit apuék is szerettek.
Amíg Kenny tésztát öntött a forró vízbe, én felszeleteltem a bacont, a paradicsomot, és a sajtot.
Hamar elkészült, és meg kell mondjam, kivételesen jóra sikeredett.

Az asztalnál ültünk, amikor anya feltette a kérdést:
- Na és, mit csináltatok amíg mi odavoltunk?
Kenny az asztal alatt megrúgta a lábam, hogy maradjak csöndbe, majd ő beszél.
- Ó hát tudod, csak amit kértetek. Kipakoltunk meg… meg ilyenek. – föl se nézett a tányérjából, szóval nem volt túl hiteles, de úgy látszott, anya annyiban hagyja a dolgot.
Elmosolyodott, és megdicsért minket, amiért ilyen megbízhatóak vagyunk, meg hogy minden nagyon szép lett.

A közös vacsi után ki-ki ment a saját útjára..
Az én utam a szobámba vezetett.

Felkaptam az ágyamról egy szív alakú kispárnát, kényelembe helyeztem magam a párkányomon, és elkezdtem írni.

Kedves Naplóm!

A mai nap meglepően jól alakult.
Azt hittem, sokkal rosszabb lesz, de Kenny segített, mint mindig.
Nem tudom mi lenne velem nélküle, azt hiszem, őt szeretem a legeslegjobban az egész világon.
Csak ő ért meg engem igazán, hisz ő is az, ami én vagyok. Boszorkány.

Viszont még a költözésnél is jobban félek az új sulitól.
Holnap lesz az első napom a Brooklyni High School-ban, és meg kell mondjam, nagyon parázok az egész dologtól. Na de, mitől nem?
Félév van, és tuti hogy itt mindenki ismer mindenkit. Én leszek az új lány, Ken meg az új fiú. Szuper.
Remélem, azért majd néhány csaj lesz olyan bátor, hogy szóba álljon velem. Bár az én szerencsémmel nem valószínű.
Az emberek nem szeretik a másságot. Azokat, akik „mások”, mint ők maguk, nem szívesen fogadják be.
És én nagyon más vagyok.

Félek a holnaptól, de azért remélem hogy tudok aludni, mert irtó álmos vagyok.

A naplót és a tollat letettem a lábam mellé, és felkeltem a kedvenc helyemről.
Fogtam a neszesszeremet, meg a pizsimet, és elmentem zuhanyozni.
Sokáig folyattam magamra a forró vizet, hogy valamennyire megnyugodjak tőle, de a tervem nem vált be.
A hasamból a kellemetlen bizsergés nem távozott, de még csak nem is enyhült.

Elhatároztam, hogyha természetes úton nem sikerül barátot szereznem, majd a mágiára hagyatkozom. Ki hinné, hogy egy bájital ennyi mindenre jó!?
Ki tudja, talán még egy pasit is sikerül elővarázsolnom.

Reggel alig tudtam kikecmeregni az ágyamból.
Este tévedtem. Nem tudtam elaludni, ha meg el is aludtam pár órácskára, a visszatérő rémálmom miatt minduntalan felriadtam.
Álmomban az új suliban voltam. A többiek ujjal mutogattak rám, lenéztek, és kiközösítettek.
De ami a legrosszabb volt, hogy mindenki tudta mi vagyok. Boszorkány. Mindenki ezt kiabálta nekem, a tesómat - az egyetlen menedékemet a rosszakaróim elől -, sehol sem találtam. Kerestem mindenhol, végül az iskola menzáján bukkantam rá. Egy egész csapat ülte körül, és hallgatta a történetét.
A történet rólam szólt.
Az esetlen, önbizalom hiányos, szürke kisegérről, aki folyton bénázik… jó, ez az igazság, de akkor is. Ahogy ott ült, és nevetett rajtam. Szörnyű volt.
Mikor észrevett, rámnézett, felemelte a kezét, és ezt kiáltotta: Szerencsétlen.
És az épületet megtöltötte a kárörvendő kacajok hátborzongató és megalázó robaja.

Én, mint a legtöbb ember, nem ébredtem fel a legrosszabb résznél. Ó nem. Én ebben is más voltam. Nekem még ezt is el kellett viselnem.

Elmentem zuhanyozni, ugyanis a sok rémálomtól tiszta verejték voltam.
Sietnem kellet, fél órám volt a sulibusz indulásáig.
Öt perc múlva egy törölközőbe csavarba jöttem ki a szobámból nyíló fürdőszobából. Magamra kaptam egy fekete melltartó-bugyi párost, majd megálltam a szekrényem előtt.
Gondoltam, az első napon legalább a ruhám miatt ne kelljen szégyenkezni.
Kiválasztottam egy fekete csőfarmert – a kedvenc fazonomat, egy fehér ujjatlan trikót, és egy fekete bolerót. Majd felvettem az elmaradhatatlan fekete-fehér tornacipőmet.
Anyu sokat nyúz vele, hogy hordjak „rendes” cipőt, de mit csinájak? Nekem ez a rendes, még ha ősz is van, még ha hamar beázik is. Ebből nem engedek.

Fogtam az előre bepakolt tatyómat, és lesiettem a lépcsőn. Maradt tizenöt percem.
Kenny már az ebédlőasztalnál ült, és egy tál gabonapelyhet reggelizett.
Gondoltam nekem is jó lesz az, így elővettem egy tálat, és leültem mellé.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Szia Hugi. – mondta teli szájjal.

A maga hatalmas egészében Kenny tényleg jó pasi volt, már ha mondhat ilyet az ember a saját bátyjára.
Barna haja kicsit hosszabb volt az átlagosnál, és mint mindig, most is szanaszét állt. Barna szeme szűkvágású, épp az enyém ellentéte. Karakteres, szögletes arcán ugyanaz a féloldalas mosoly vibrált, mint ahogy azt már megszokhattam.
Világos szakadt farmer volt rajta, egy barna-fekete kockás ing, amit egy fekete pólóra húzott rá, és tornacipő.
Na igen, az utóbbi úgy látszik örökletes nálunk. – erre a gondolatra picit elmosolyodtam.
- Félsz az első naptól? – nézett fel a táljából. Hangjából kihallottam a reménykedést, amiből arra következtettem, hogy ő is fél, és azt szeretné, ha ebben nem lenne egyedül.
- Aha.
- Előre tudom, hogy mi lesz… - mondta szomorúan.
Nem szívesen láttam szomorúnak. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett az a „kennys” mosolya, meg a szája szögletéből a gödröcskéi. Hiába volt már majdnem 18, ez még a gyerekkorából visszamaradt. Férfias, erőteljes arcán kicsit ugyan furcsán mutatott, de ettől függetlenül nagyon jól állt neki.

Felsóhajtottam. – Gyere, induljunk, mert lekéssük a buszt már rögtön az első nap. – álltam fel, és felhúztam őt is a székről.

Felvettük a kabátjainkat meg a táskáinkat és együtt indultunk a buszmegálló felé.